Ambícióval párosuló szakmaszeretet

– Családja hosszú távra eljegyezte magát a fogorvosi mesterséggel: egyik fia folytatja a szakmát, közös magánrendelőt működtetnek Marosvásárhelyen, és a menye is fogorvos. Szülei viszont más mesterséget űztek: édesapja műszerész, édesanyja könyvelő volt. Ön miért ezt a pályát választotta?

– Az élet hozta így. A medicinához talán akkor kezdtem vonzódni, amikor nyolcadikos koromban súlyos beteg lettem. Több mint fél évet gyerekklinikákon, betegállományban töltöttem, ami miatt egy évre kimaradtam az iskolából. Legjobb gyerekkori barátaim, dr. Pongrácz Antal és dr. Dávid Barna már elsőéves fogorvostanhallgatók voltak, tőlük is szereztem információkat. Más választási lehetőségem nem is nagyon volt, mesterségnek kinéztem magamnak a gyógyítást. Aztán egy kissé hibás gondolatmenet eredményeképpen úgy véltem, a fogászatnak van a leginkább köze ahhoz a kétkezi munkához, amit édesapám űzött, és akinek köszönhetően a mai napig szeretek barkácsolni.

– Édesapja a híres vásárhelyi üzem elődje, a Kovács Dezső és Társa bőr- és kesztyűgyár egyik tulajdonosa volt az államosításig. A rendszerváltás után kaptak-e kártérítést a gyárért?

– Apámat kizsákmányolónak kiáltották ki, emiatt a tanítónői diplomával rendelkező édesanyám sem taníthatott tovább, ezért aztán könyvelőként dolgozott. Nekem ebből nem származott hátrányom, a bátyám viszont előbb munkásként helyezkedett el, és csak ezután vették fel a kolozsvári zeneakadémiára, ahol zenetanár, kórusvezető lett. A szüleimet különösebb zaklatások nem érték, a kárpótlásért főleg unokatestvérem, Kolozsvári Zoltán harcol évek óta, hiszen az ő édesapja volt a másik tulajdonos, de eredmény nincs.

– Országos elsőként végezte a fogorvosi egyetemet. Az iskolában is eminens tanuló volt?

– Nem éppen. Szerettem iskolába járni, de mindig közepes tanuló voltam. A hozzánk nagyon közel eső, volt katolikus gimnáziumba, a mai Unirea iskolába jártam magyar osztályba. Kicsi koromtól csellózni tanultam, és egy zenetanár ösztökélésére a szüleim átírattak a Papiu Líceumba, mivel az ottani zenekarban szükség volt a csellójátékomra. Románul alig tudtam, és nyolcadikosként kerültem át román osztályba, emiatt rettenetesen szenvedtem. Szótár segítségével tanultam minden tantárgyat, és valóban megtanultam románul, de ezt a módszert senkinek nem ajánlom. A románnyelv-tanuláson kívül csak hátrányom volt ebből, kimaradtak az életemből azok az évek, amikor a fiatal nebuló kapcsolatba kerül nemzete kultúrájával, irodalmával. És ez sajnos nagyon nehezen pótolható magánszorgalomból. Később románul felvételiztem az egyetemre, de magyar szakra iratkoztam be, és ott is végeztem. De nemcsak a hézagos romántudás miatt nem voltam az iskolában eminens, egyszerűen nem szerettem tanulni. Hogy később évfolyamelső lettem, azt annak az élménynek köszönhetem, hogy ebben a szobában, ahol most beszélgetünk, kifüleltem, amint a konyhában a nagynéném azt mondja édesanyámnak: hát bizony Dezsővel sok baja lesz, mert hiányzik belőle az ambíció... Ez a beszélgetés igen mély nyomot hagyott bennem, és elhatároztam: azért is megmutatom, hogy én is képes vagyok az élre kerülni. Életem során ez a „csak azért is megmutatom” attitűd még párszor érvényesült olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyek az életpályámat befolyásolták. Éjt nappallá téve tanultam, rendszeres időbeosztással készültem párhuzamosan az érettségire és a felvételire. Én lepődtem meg a legjobban, amikor harmadiknak jutottam be az egyetemre, ahol komoly felvételik zajlottak annak idején, több mint nyolcan voltunk egy helyre. Nagyon megszerettem a tanulást, igen kedvemre való volt a medicina. A szórakozás is ez lett számomra: belemerültem az orvostudományba. Ha az ember komolyan veszi a tanulást, ha az első tégláktól építkezik a tudása, akkor nem nehéz elsajátítani. Olyan, mint egy regény, amit nem tudsz letenni. Az emberi testnél tökéletesebb szerkezet nem létezik.

– Hogyan zajlott akkor a fogorvosképzés a maihoz viszonyítva?

– Az elméleti képzésen kívül már az egyetemi évek alatt rengeteget dolgozhattunk. Akkor nem léteztek magán-, körzeti vagy falusi rendelők. Az egész lakosság a régi, ma már nem létező, Dózsa György úti fogászatra járt a problémáival. Munka volt elég, a tanárok nem zárkóztak el attól, hogy valóban átadják a tudásukat. Egymás mellett dolgoztunk, ami később biztonságot adott. Ma ilyesmi nem létezik. Ugyanakkor minket elsősorban orvosoknak neveltek, s csak másodsorban fogorvosnak. Most az európai normákra hivatkozva itt is az a tendencia, hogy csak a szűken vett szakmát kell elsajátítani. Egyre kevesebb általános orvosi ismeretet kapnak a diákok. Márpedig a szájpatológiát nem lehet elkülöníteni az általános patológiától. A tanterv hibáit az egyes vezetők önkényeskedése tovább súlyosbítja. Még így sem lenne nagy baj, ha az elmaradó elméleti oktatás helyett gyakorlati oktatás zajlana, de ez sem történik.

– A szakma tekintélyes művelőjeként, esetleg szakmai társaságokon, szakfolyóiratokon keresztül miért nem jelzik a szaktárcának, a tantervkészítőknek, hogy nem jó irányba halad a fogorvosképzés?

– Nemigen konzultálnak velünk. Az is nagy baj, hogy az egyetem vezetősége rendkívül felduzzasztotta a diáklétszámot: első éven, a magyar és román szakon most 175 diák tanul. Mi még csak ötvenen voltunk, később, a nyolcvanas években 25-ös létszám létezett évfolyamonként. Szinte egyénileg foglalkoztunk a diákokkal. A fizetéses helyek miatt ma nagy összegek folynak be, viszont az a pénz valahol eltűnik, nem az oktatási körülmények javítására fordítják. Az egyetemnek immár szép sportpályája van, uszodája is lesz, az udvaron gyönyörű padok vannak, de ezek mellékes dolgok. Elkészült az egyetem új fogászati részlege, de ezzel is bajok vannak: az előadótermeket igen kicsire tervezték, mondván, hogy az összes tanuló úgysem jár el az órákra. Ez a szemlélet számomra elfogadhatatlan.

– Mi az oka annak, hogy a mai erdélyi fogorvosképzés, a fogorvosi tevékenység elmarad a világszínvonaltól?

– Mert nem megfelelő a képzés. Sokat mondok, ha a diákjaink kihúznak hat fogat a hat egyetemi év alatt. Egy-egy tömést még elvégeznek, de egy protézist elejétől a végéig nem készítenek elő. Hogy lehet így útjukra engedni a diákokat? Sokszor aggódom: édes istenem, mit fognak ezek csinálni? Hiszen ha a szüleiknek pénze van rá, magánrendelőt nyitnak, de fogalmam sincs, hogyan rázódnak bele a szakmába. Azt hittem, hogy 1990 után, főleg hogy bevezették a fizetéses képzést, a diákok igen magas színvonalat fognak kikövetelni tőlünk, oktatóktól, de szó sincs erről. Akkor vagy jó tanár, ha nem kérsz semmit, a fizető diákok is annyit lógnak, amennyit nem szégyellnek. Emiatt az egyetemünk híre egyre romlik. Magyarországon persze elfogadják az itt szerzett diplomát, mert súlyos orvoshiánnyal küszködnek.

– Gondolom, az általános képzési problémák mellett a magyar oktatásnak megvannak a sajátos gondjai is.

– Ha a múlt század 80-as, 90-es éveiben nem következett volna be a tömeges kivándorlás, akkor a magyar részlegen igen magas színvonalon lehetett volna folytatni a tanítást. Nagyon sok kollegám elment, és utánuk nem maradt senki, nem pótolták az oktatóhiányt. Sajnos az sem ritkaság, hogy egyesek akkor kezdenek el – mind a mai napig – aggódni a magyar oktatásért, amikor már nyugdíjazták őket, és maguk sem gondoskodtak az utánpótlásról. A régi rendszerben tizenöt éven keresztül nem bővítették a tanári kart, a rendszerváltás után aztán kezdték betölteni az állásokat, de egyesek az egész rokonságukat odagyűjtötték. Abban reménykedem, hogy az új tanügyi törvény jelentős változást hoz a káderpolitikában. Elfogadhatatlan, hogy míg a diákok létszáma a román és a magyar vonalon azonos, addig a magyar oktatók aránya a fogorvosi karon 28 százalék.

– A pácienst a fogorvoslásban bizonyára az érdekli a legjobban, hogy fájdalommentes legyen a kezelés, vannak, akik betegesen rettegnek a fogorvostól. Mi ennek az oka?

– Szerintem a rettegés gyerekkorban kezdődik. Ha a gyereknek azt mondják a fogászati kezelés előtt, hogy ne félj, nem fog fájni, akkor biztosan tudni fogja, hogy ez rossz lesz neki. Kialakul a félelem. Ugyanakkor a fiatal általában akkor jut el az orvoshoz, amikor már nagyon fáj a foga. Ez is hozzájárul a rossz beidegződés rögzüléséhez. Attól is függ a hozzáállás, hogy a páciens mennyire stresszes állapotban kerül hozzánk. Az egyszerű, falusi emberek általában nagyon könnyen viselik a kezelést, igen nagy a fájdalomtűrő képességük. Ugyanakkor a félelmet oldani lehet. Manapság szenzációs anyagok állnak rendelkezésünkre, nagyon kevés mennyiséget kell beadni ahhoz, hogy fájdalommentes legyen a kezelés, és nagyon vékony tűvel dolgozunk.

– Marosvásárhelyen nemrég költözött új székházba a szájsebészeti klinika. Mivel több, jobb az új létesítmény, mint a régi?

– A beruházást a megyei tanács költségvetéséből finanszírozták, eddig igen nyomorúságos körülmények között dolgoztunk. Két műtővel, három röntgenkészülékkel rendelkezünk, kilenc új fogászati egységgel gazdagodtunk, egyetemünk jóvoltából sikerült egy szép tantermet kialakítanunk és bebútoroznunk több helyiséget. Még egy volt székelyudvarhelyi betegünk is támogatott jelentős összeggel, valamint egy holland alapítvány. A két emeleten sikerült elkülönítenünk a fertőző és steril részlegeket, két-három ágyas kórtermekkel rendelkezünk, külön fürdőszobával.

– Marosvásárhelyen régóta vita folyik arról, hogy nincs állandó sürgősségi fogorvosi szolgálat.

– Korábban a megyei sürgősségi körházban létezett fogorvosi rendelő, de megszüntették, cukrászda létesült a helyén. Az ezerágyas kórházban nincs fogászati kezelés, márpedig egyes páciensek hónapokig ott élnek. Javasoltam, állítsák vissza a régi rendelőt, és azok a fogorvosok, akiknek szerződése van a biztosítóval, vállaljanak ügyeletet. Viszont az asszisztensnők a rendelő állandó alkalmazottai kellene, hogy legyenek, ők biztosítanák a folytonosságot, a megfelelő körülményeket. Szerencsére ez nem az én dolgom, de ha kérdeznek, elmondom az elképzelésemet.