Alma Mater

Az iskolához is mindenki ért – sokak szerint legkevésbé azok, akik az iskolában dolgoznak. Van is ebben némi igazság, hiszen a tanulatlan és egyszerű családok jó részéből is jólnevelt, becsületes, és értelmes emberek kerülnek a társadalom forgatagába.

Az iskola pedig nemcsak nevelési és tudásszerzési ház, hanem társadalmi támpont, szükséges intézmény, az illető helység fontos központja, melyhez ragaszkodni szükséges. Egy falu addig létezik közösségként, amíg iskolája van. Amint ez megszűnik, a falu rangját veszíti, megszűnik polgármesteri hivatala, aztán egyháza, a templomára lakat kerül, és elkezdődik a kihalás folyamata. Különösen érvényes ez kisebbségben működő magyar iskoláinkra. Ahol a kisebbség felszámolása a cél, ezt az iskola bezárásával kezdik el. Jómagam teljes pedagógusi pályafutásom folyamán a tanulók toborzásával töltöttem időm jelentős részét, mely a házról-házra folytatott házalással párosult, győzködve a szülőket az anyanyelvű oktatás szükségességéről. Az eredményt az igazolta, hogy mindig sikerült beindítani a magyar osztályokat, még akkor is, amikor a hivatalok packázásai és az államvédelmisek igyekeztek ennek gátat vetni. Az iskola továbbá nemcsak oktatási intézmény, hanem agora, közösségi gyülekezési központ, és mozgósító eszköz különféle események beindításához, a pedagógusokra a társadalom felnéz és elvárja tőlük, hogy őket kiszolgálja. Következésképpen a pedagógusi munka nem mesterség, hanem hivatás, mert munkája túlnő az iskolapadokon, az iskolaudvaron, az iskolai populáción, egyszóval egy nagyobb társadalmi réteget szolgál. Így lesz az iskolából Alma Mater, vagyis a mindenkit egybefogó édesanya, ahová az öregek és a fiatalok – az iskolákon túl levők is – betérnek feltöltődni, emlékezni, esetleg ismeretet begyűjteni.

Egy pedagógus társam egy keserű pillanatában így tört ki: „Nem fogom tönkretenni az idegeimet egy taknyos kölyökért!” Mi lehet erre a válasz? Kedves kolléga, éppen ez a pedagógusi munka, mely idegeinket kéri, és melyet tönkreteszünk azokért a kedves, és gyakran tűzrevaló nebulókért! Aki ezt a hivatást választja, az az idegeit is felajánlja az iskoláért, annak közösségéért. Ez az ára annak, hogy megmaradhassunk tanítványaink emlékezetében. Ezért kell a pedagógusnak úgy dolgoznia, hogy nemcsak a tanítványai, hanem a szűkebb társadalom előtt is tekintélyt érdemeljen ki. Sajnálattal értesültem, hogy egy nyolcadik osztály tanulóinak tetemes része városunkban nem akarja a továbbiakban igénybe venni az anyanyelvű oktatás lehetőségét. Kétségtelen, hogy a választék meglehetősen kisebb a többségi iskolákkal szemben, de a tanulók és szülők szándéka azt is jelzi, hogy a Németh László Gimnázium pedagógusainak még vannak tennivalói az iskola tekintélyteremtésében, hogy ez az iskola is Alma Materré válhassék. Szorgalmazná ezt az a tény is, hogy az volna kívánatos, ha évenként létszámnövekedésről és nem —csökkenésről értesülnénk..

Magyar szülők román gyermeke? Igen, egyre több a környezetünkben. Mindkét szülő magyar, de a gyermek jövőjének biztosítása ürügyén eleve román iskolába járatják. Először anyanyelvét veszíti el, otthon a szüleit is román beszédre kényszeríti, elveszíti, vagy meg sem szerzi nemzettudatát, aztán veszíti vallását is. Ki a hibás ebben? A vegyes házasságokról az mondható, hogy egyidősek a házasság intézményével. Ezt mutatják királyaink házasságai is. Az ilyen házasságokban született gyermek két kultúra emlőin fejlődhet értékes, józan gondolkodású, tág látókörű ifjúvá. Keserűen állapíthatjuk meg, hogy ez az esetek tíz, esetleg húsz százalékánál fordul elő. Az esetek zömében ugyanis a többségi nemzet erőszakosan asszimilálja ezeket a gyermekeket. Amennyiben ez történik, az az egyik fél, jelen esetben a magyar anyuka vagy apuka gyengeségét jelzi, aki a házassága alkalmával saját azonosságáról önkéntesen mondott le.

Koromnál fogva sok iskolai tapasztalatot szerezhettem. Küzdelmekkel telítve tettem tönkre idegeimet azokért, akik apa vagy nagyapaként köszönnek rám: „Emlékszik rám, tanár úr?” Ez a pedagógus fizetsége, hogy emlékeznek rá. Egy-egy tanár vagy tanító ragadványnevet kap diákjaitól. Őreá tovább emlékeznek a volt tanítványok. Már tíz–tizenkét éve voltam nyugdíjas, amikor egy késő este érkeztem feleségemmel a vasútállomásra. Taxiba ültünk és közben beszélgettünk, amiből a sofőr megtudhatta, hogy pedagógusok vagyunk. Mikor megérkeztünk, a sofőr megszólalt: – Valahol itt lakik Kampó tanár úr is.
– Én vagyok Kampó – válaszoltam. Tehát még nem felejtettek el.

Kis Kornél Iván

A szerző nagybányai nyugdíjas pedagógus