Akkuügy

Mindenesetre nem csak velünk lehetett baj azon a reggelen, hanem a szomszéddal is, aki a lépcsőház seprése közben éppen hogy morrantott vagy két szót. Az örökké jókedvű neneá Jonnak csak annyira futotta a köszönésem viszonzásául, hogy ...nyáca..., s fel sem nézett a két emelet közötti mozaikos padlóról. Kicsit megnyugodtam, hogy akkor mégsem olyan nagy a baj, ha ennek az örökké mókázó drága embernek sem az egeket verdesi a jókedve.

Ezzel a nyugodtsággal vettem tudomásul a könyörtelen tényeket: az akku beadta az unalmast. Hiába rugódtam volna a Daciámat, szegény, nem ő volt a hibás, amiért a kiöregedett bateri nem volt képes beugrasztani, meghajtani a bendikszet, s a platinán keresztül szikrát adni a gyertyáknak. Ilyen körülmények között máskor mondani szoktam egy-két cifrát, de most mosolyogva vettem tudomásul: mindez az én belfasztságom miatt van, úgyhogy most, azonnal irány a bolt, s kit érdekel, hogy másfél millással lesz könnyebb a zsebem.

Vagyis üres a három hét múlva esedékes fizetésnapig. Mivelhogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, ennek a műszaki kellemetlenségnek köszönhetően ismerkedhettem meg a világ egyik legbűbájosabb autós elárusítónőjével, Magdikával, aki azonnal a legolcsóbb és a legjobb baterit ajánlotta egy milla hétszázért, hozzátéve, hogy amennyiben még a mai esős napon leadom a régit, díjmentesen kimérik a töltést, s ha ez is megvan, a gyár két álló esztendeig szavatolja az új akkumulátort.

Ennél jobb ajánlatot sem mindennap kap az ember, s bár másfél órámba került, míg a megadott címet egy Isten háta mögötti szűk, és ráadásul még le sem aszfaltozott utcában megtaláltam, ott voltam. Kicsit jobb kedvvel, mint szűk két órával korábban, s azzal az elhatározással, hogy majd csak megmagyarázom valahogy az asszonynak: nézd, az az igazság, hogy a húsvéti borra félretett pénz elúszott, de nincs baj, nem pocsékoltam el, hanem okos és hasznos beruházásként az új akkuba fektettem, húsvétig még van egy kis idő, a küküllőmenti leánykára valót pedig kispóroljuk valahogy. Meg tudjuk csinálni, tehát megcsináljuk, mint a duplán kisebbségi Obama az amerikai elnökválasztáson. Hogyhogy miért kétszeresen kisebbségi? Hát egyrészt mert afrikai, másrészt nevéből is tanúsíthatóan magyar származású.

S beléptem az udvarra. Sehol egy lélek, de biztatónak számított, hogy kutya sem rontott rám, akkor mégsem járhatok olyan rossz helyen. Az udvar bal oldalán valami garázsféle, ott sem volt semmi mozgás, jobboldalt valami raktárféleség, ott sem. Kihalt volt az egész udvar. Akkor a házba kell menni, valószínűleg ott vannak a feszültség- és töltésmérő szakik. Kopp-kopp, semmi válasz. Bár odabent eléggé nagy volt a mondás, igaz, hogy angolul. Bizonyára a világ legelterjedtebben használt nyelvén beszélő kuncsaftnak mérik a töltését.

Be az ajtón, s a másikon megint: kopp-kopp. Semmi. Aztán vissza s jobbra a mondás irányába. Tessék! – szólt ki egy olyan harminc körüli szőke női hang. S én be. A mondás a televízióból jött, valami amerikai csihipuhi filmen csépelték egymást, s mivel ezt a műfajt amúgy sem szeretem, hát, uramisten, láss csodát! A harmincas szőke női hang legtöbb huszonöt éves barna volt!

A boltban Magdika is szemrevalóan csinos volt, de ez? Micsoda vonalak, micsoda csípő, micsoda gömbölyű keblek és dús fekete haj!... Esküszöm, Rodin sem mintázott szebbet! És Éva-kosztümben. Jól van no, csak majdnem, de hát a férfiúi fantázia. S szemmel láthatóan fürdés után. Az alacsony heverőn manikűrözött. Parancsoljak, kerüljek beljebb, s hogy miben segíthet. Csak bátran, lazán.

Elnézést, azt hiszem rossz helyre tévedtem... Komolyan? Nos, miben segíthetek? S mosolygott. Lazán. Tyű, az áldóját, ez provokál... Vagy hogy is mondják: szexuálisan zaklat, igaz, hogy nem a munkahelyen... Férfitársaim az Úrban, kíváncsi volnék, hogy tízből kilencen mit szólnátok ehhez? S én, hogy: akkuügyben jöttem. S ő, hogy: Ja? Akkor a garázs mellett jobbra...