Akinek az arcát viseled

Sokan úgy gondolhatták, hogy az olyan filmremekek, mint A sziget (2000), a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz (2003) vagy a Lopakodó lelkek (2004) után aligha tud az önismétlés veszélye nélkül új alkotással előállni. Kim Ki-duk tizenharmadik filmje azonban, amely – a metafizikázó fogalomhasználat iránti megejtő bizalommal – az Idő (Shi gan) címet viseli, úgy illeszkedik ebbe a rendkívül koherens életműbe, hogy saját „előzményeinek” motívum- és szimbólumvilágát helyezi újszerű keretbe, újrarendezve önnön alkotói univerzumát – a látszólagos ellentétek mentén.

Az Idő a Kim-életmű azon vonulatát erősíti, amely „színpadául” a 21. század világvárosának lüktető, bizonytalan és neurotikus világát választja. Hőse, Ji-woo – bár verbálisan ez egyszer sem hangzik el, és legfönnebb annyit tudunk meg róla, hogy amatőr fotográfus – filmes utómunkálatokkal, filmvágással foglalkozik. Nem mellékesen ő vágja a Lopakodó lelkek képeit – az első pillantásra szájbarágósnak tűnő önreflexió feltételezhető célja az éppen látott film életműn belüli pozicionálása, visszautalás a furcsa „szellemtörténet” miliőjéhez és problémaköréhez. Ji-woo – akár a Kim Ki-duk-panoptikum legtöbb alakja – az európai lélektani hagyományon iskolázott elvárások szemszögéből elnagyolt, vázlatosan festett jellem (a legtöbb távol-keleti mester paradoxálisnak tűnő ábrázolásmódja: úgy beszélni a lélek problémáiról, hogy mellőzzük a pszichologizálást). Többéves párkapcsolatban él egy Seh-hee nevű lánnyal, aki szinte patologikusan retteg kapcsolatuk kiüresedésétől, és legszívesebben kikaparná minden nő szemét (néha egy hajszál választja el tőle, hogy ténylegesen is ki ne kaparja), aki egy barátságos pillantást mer vetni szíve – meglehetősen jóvágású – választottjára, vagy akire a férfi veti tekintetét. A részben mondvacsinált (és lényegét tekintve feloldhatatlan) konfliktushelyzetből olyan kitörési módot választ, amely nálunkfelé még nem túl elterjedt, de a Távol-Keleten egyre inkább mindennapos arculatápolási praktikának számít. Tudni kell, hogy statisztikák szerint Dél-Koreában a felnőtt nők közel fele átesett már valamilyen plasztikai beavatkozáson. Seh-hee úgy gondolja, hogy ha teljesen „átszabatja” magát, és „új nőként” tér vissza Ji-woo életébe, legyőzheti a hosszas párkapcsolatok halálát jelentő megszokást és unalmat. „Mindennap ugyanazt az unalmas arcot és testet látod”, mondja párjának – ezért hát eldobja régi külsejét. Látszólag elhagyja a férfit, és visszatér mint See-hee, az ismeretlen, vonzó pincérlány, aki „véletlenül” csöppen bele Ji-woo életébe.

Ezen a ponton a történetből még bármi lehet, habkönnyű, Hollywoodra hajazó komédiától bergmani típusú pszichodrámáig. A film lineáris, átlátható történetvezetése – ironikus módon – csak erősíti a fenti értelmezési lehetőségek némelyikét. Már az is meglepő, hogy az Időben feltűnően sokat beszélnek – sok a duma, a dialogikus jelenetszerkezet – a korábbi Kim Ki-duk-filmek néma, néhol szentenciaszerű poéziséhez képest. A klasszikus narráció azonban minduntalan megbicsaklik: a transzparens történetet az ismétlések ritmusa tagolja. Úgy tesz, mintha a cselekmény előrehaladna, valójában folyton visszatér egy-egy kiemelt helyszínhez – ahol nagyjából hasonló dolgok történnek – vagy motívumhoz. A kávézó, a szürreális szoborpark, az állandóan előkerülő, esetenként egymásra „retusálódó” fényképek a film legfőbb szerkezeti elemei, ezek strukturálják az Idő idejét és terét. Ennek a minimalista módon építkező világnak a kellékei között bontakozik ki az elképesztő történet: az új alakot nyert lány múltbéli önmaga konkurensévé válik, jelenbéli önmagára lesz féltékeny. Hiszen ő azt akarja, hogy visszakapja szerelmét – ám az, akit a férfi „visszakap”, akibe szerelmes lesz, az már nem a régi szeretője, hanem az új nő, aki mellett elfeledheti korábbi társát. A lehetetlen szerelmi háromszög kontextusában kapcsolódik össze az identitás és az „eltűnt idő” problematikája. Ki vagyok én, ha már a testem nem ugyanaz, ami volt, és milyen tulajdonságok, attribútumok megléte szükséges ahhoz, hogy kétségek nélkül azonosnak nyilvánítsam önmagamat – velem? És az identitásváltás legyőzheti-e a könyörtelenül változó időt? Ahhoz, hogy a kifordított képlethez igazodjon, hogy az egyenlőtlen viszonyrendszer helyrebillentését megkísérelje, Ji-woonak identitásvesztéssel kell válaszolnia az identitásvesztésre: azaz neki is be kell térnie a plasztikai sebészetre... Innentől két részben-teljesen új „én”, két önmagával nem azonos – mert felismerhetetlen – lény keresi egymást kétségbeesetten a világban. A kérdés az, hogy ha megtalálja, biztos-e, hogy az „igazi” másikat találta meg. A helyzet ijesztő iróniája abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor a sebészorvos és asszisztensnője felváltva próbálják fel a „régi” Seh-hee portréfotójából fabrikált maszkot: Seh-hee igazi arcának lenyomatát, amelyet a lány magára ölt, amikor – a „háromszöget” felszámolandó – régi, visszatérő önmaga nevében invitálja randevúra Ji-woot. Milyen lenne, ha ez lennék én: jól áll nekem? – kérdezik komédiázó cinizmussal. A helyzet visszafordíthatatlan, és erről a lány akkor nyer őrületes bizonyosságot, amikor a feltételezett „új” Ji-woot elüti egy autó, és a férfi arca felismerhetetlenné roncsolódik. Azt sem tudhatja meg, hogy azt az embert veszítette-e el, akiről úgy sejtette, hogy a régi, csak új arc mögött.

A változó identitásszeletek és viszonyok közepette tér vissza újra meg újra – A szigettől Az íjig (2005) terjedő vonulat mozgóképes tájköltészetének megidézéseként – a csipetnyi örökkévalóság helyszíne, a magányos és egymásba fonódott testek stilizált szoborparkja, az apály-dagály függvényében alámerülő, égbevesző lépcsőfokaival. Az „igazi” arc – ha létezik egyáltalán – nem ismerhető meg, akárcsak a Tavasz, nyár... kendővel letakart fejű aszszonyának arca, amely sosem tárul fel előttünk. Épp olyan megfoghatatlan és definiálhatatlan, mint az idő, amely elől Seh-hee menekül. A végletekig szimbolikus-parabolikus ábrázolást a csontig hatoló pszichikai-képi brutalitással váltakoztató film zárlata végképp „elemeli” a történetet. Értelmet nyer a rövid felvezetést követő kezdőszekvencia: a második életét is lezáró, kezében a második arcának fényképét hordozó „harmadik” Seh-heenek az utcán nekirohan egy siető lány – most már tudjuk, hogy legelső önmaga. A kör bezárult, az óra körbejárt. Mégsincs vége semminek: da capo al fine.

Idő (Shi gan/Time), színes, Dél-Korea–Japán, 2006, 97 perc. Rendező és forgatókönyvíró: Kim Ki-duk. Operatőr: Jong-moo Sung. Vágó: Kim Ki-duk. Zene: Hyung-woo Noh. Szereplők: Jung-woo Ha (Ji-woo), Ji-Yeon Park (Seh-hee), Hyeon-a Seong (See-hee).