A végtelen történet

Nemescu filmjeire ugyanis többé nem lesz alkalmunk odafigyelni. Ha élne, egyidős lenne velem, és készíthetné újabb remeklését, amelyet – a California Dreamin’ után – jogos izgalommal várnánk.

Cristian Nemescu tavaly meghalt autóbalesetben. Huszonhét éves volt, néhány kisjátékfilm maradt utána, valamint első és utolsó nagyjátékfilmjének „nyers” változata. Mindannyiunk szerencséjére ez a változat, a maga két és fél órás időtartamával mégsem volt annyira nyers és vágatlan, hogy ne lehessen egy kompakt, teljes mozifilmként megtekinteni. Aki ismeri Nemescu korábbi rövidfilmjeit – majd’ mindegyik rászolgált a szakma kitüntetett és kitüntető figyelmére –, az láthatja, hogyan tisztult le, kristályosodott ki az ifjú rendező stílusa, téma- és motívumkészlete az évek és filmek során. Egy rövid és kicsi, de összeálló, egységes és viszonylag egyenletes színvonalú életművet hagyott hátra: a California Dreamin’ szinte logikusan következik a sorban a Mihai şi Cristina (2001), a Poveste la scara C (2003) és a Marilena de la P7 (2006) után. Kialakultak a kipróbált színészpárosok és -szerepkörök (Maria Dinulescu és Alex Mărgineanu nagyjából ugyanazt a felállást és sztorit hozzák, mint a Poveste de la scara C-ben), és azok a mesés-groteszkbe hajló elemek, amelyeket a nagyjátékfilmben már a sajátos nemescui „hangulatdramaturgia” jegyeiként üdvözölhetünk. Marilena teste vibrál az elektromosságtól, akárcsak a Monicáé, hullámzó lelkiállapotaik ingadozást okoznak az áramellátásban, a szerelmi izgalomtól elered a csetlő-botló kamaszhős orra vére, a szexuális együttlét összekapcsolódik egy indokolatlan bombarobbanással: olyan elemek, amelyek képesek a naturálisan valóságos környezetrajzra épülő történethátteret metaforikus-szimbolikussá színesíteni.

Mert Nemescu – akárcsak fiatal és lassan középkorosztálybeli kollégái – a jó öreg balkáni rögvalóságra támaszkodik, arra a miliőre, amely mintegy tálcán kínálja a gyöngyvászonra kívánkozó történeteket, a maga zaklatott, tragikomikus történelmi-közéleti hátterével, Nyugatról talán egzotikumnak tűnő szokásaival és figuráival. Mégsem megy át Kusturicába, inkább diszkréten halad egyfajta, a cseh filmszatírához, Formanhoz és talán a kései Pintiliéhez köthető nyomvonalon.

1999-ben egy amerikai tengerészgyalogosokkal és stratégiai fontosságú elektronikai berendezéssel megrakott vonat halad Románián keresztül, a délszláv háború poklába, a román kormány tudtával és beleegyezésével. Missziójuk nem tűr halasztást – de errefelé az idő másként telik, és nemcsak Washington van messze, de még Bukarest is. Egy Căpâlniţa nevű déli faluban aztán elakad a szerelvény: a helyi állomásfőnök, a legalitás határán egyensúlyozó üzleteket lebonyolító – mennyire ismerős karakter! – Doiaru (Răzvan Vasilescu) úgy dönt, hogy neki sem a NATO, sem Bill Clinton, sem az Úristen nem parancsol, hát kéri a vámhatóság által kiállított papírokat, másként nem hajlandó tovább engedni az amerikai békefenntartókat. Doug Jones kapitány, az Államok hadseregének régi vágású, diplomáciához nemigen szokott tisztje (Armand Assante) akkor még nem sejti, hogy az állomásfőnöki szeszélyből ötnapi veszteglés lesz az Isten háta mögötti településen. Isten hozott Abszurdisztánban, köszönthetjük kaján vigyorral a „nagyon büszke” jenki harcosokat, akik mellesleg nem tűnnek túlzottan elkeseredettnek: a falucska – Doiaruval rivalizáló – polgármestere újra megszervezi nekik az egy hete lejárt faluünnepet, egyéb „kulturális programokkal” egyetemben. Innentől egy fergeteges komédiába csöppenünk, viccesebbnél viccesebb szituációk követik a NATO-huszárok és a helybéliek viszonyainak alakulását – amely alatt főként az amerikai katonák és a căpâlniţai széplányok barátkozását kell érteni. Így kerül a középpontba a David McLaren hadnagy (Jamie Elman) és Doiaru rakoncátlan lánya, Monica (Maria Dinulescu) közti románc, a maga esetlenségével és örök féltékeny harmadikjával. Lehetetlen sorolni a humorforrásként jelentkező helyzetek, helyszínek, figurák hadát, a Schwarzenegger-, Clinton-, Washington-portrékkal díszített színpadtól a cigány Elvis-imitátor megjelenésén keresztül az átmenet társadalmának ironikusan bemutatott szakszervezeti mozgolódásáig és a Drakula-attrakcióig. Liviu Mărghidan kapkodó, „dogmás” esztétikán iskolázott kameramozgása pedig mesterien fogja át ezt az egész kelet-európai groteszk, karneváli panorámát.

A California Dreamin’ mégsem marad meg az egyszerű szatíra talaján. Lassan-lassan válik egyre világosabbá, hogy ennek az egész kavarodásnak a központi figurája Doiaru, a háttérben – a „mélyben” – az ő magántörténete zajlik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ő a helyi kiskirály, a balkáni panoptikum jól ismert korrupt, basáskodó hivatalnoka – bár a karakter ilyen megközelítésben is működik. A fekete-fehér flashbackek finoman rajzolják meg annak a megszállottságnak az előtörténetét, amely az állomásfőnököt a vonat megállítására és „fogva tartására” késztette. „Hogyhogy maga tud angolul?”, kérdezi tőle a fokozatosan türelmét vesztett Jones. „Mondtam, hogy vártam magukat”, válaszolja Doiaru. Az ő személyében sűrűsödik a kelet-európai kiszolgáltatottság frusztrációja, a folyamatos várakozás reménytelensége, az illúzió, hogy egyszer majd jönnek az amerikaiak, akik megszabadítanak bennünket mindentől: németektől, oroszoktól, kommunistáktól, diktátoroktól. És most itt vannak – hát nem mennek sehova, meglakolnak az összes mézesmadzagért, amit elhúztak az orrunk előtt. A falu népét Doiaru ellen hangoló Jones patetikus szónoklata pedig az amerikai álom (és az amerikaiakról való álom) fergetegesen kesernyés paródiája – miközben a történet szükségszerűen halad a tragikus végkifejlet felé. A véres konfliktusba menetelő, lángba borult falut az amerikaiak épp akkor hagyják ott – minderről mit sem sejtve, persze, a pikáns emlékek bódulatával –, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne rájuk. A történelem ironikusan ismétli önmagát, a kör bezárulni látszik. Nagy kár, nagy veszteség a román filmművészetnek, hogy Nemescu életműve körül is.

Így lesz a California Dreamin’ egy újabb, végtelenített cserbenhagyásos gázolás története.

P. A. Zs.

California Dreamin’ (nesfârşit), román, 155 perc, 2007. Rendezte: Cristian Nemescu. Írta: Cristian Nemescu, Tudor Voican, Catherine Linstrum. Fényképezte: Liviu Mărghidan. Vágó: Cătălin Cristuţiu. Szereplők: Armand Assante, Jamie Elman, Răzvan Vasilescu, Maria Dinulescu, Alexandru Mărgineanu, Ion Săpdaru, Gabriel Spahiu, Andi Vasluianu, Sabina Brânduşe.