A városban minden rendben

Az eregetés a szemfog mellett történik, ugyanis a múlt héten... de ez egy másik történet. Jobb nekünk, ha megmaradunk Krieg e csodás tömörségû mondatánál, ami bizonyos tapasztalatok leszûrésének köszönhetõen fogalmazódott meg, a fentebb már említett gyémántcsillogásig csiszolódva, a hosszú, odabent töltött percek alatt, amíg Krieg lassan járó elmegépe szabadjára és a szabad levegõre engedte (már amenynyire a folyóparti pincekocsma levegõjét szabadnak tekintheti bárki).

Kriegnek ugyanis élménydús hétvégében volt része. Péntek délután eltûnt a város központjában található körforgalomból, mégpedig úgy, hogy senki sem vette észre a váratlan eltûnést, csak Sanyi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelõ, aki látta ugyan, hogy Krieg sportkocsija hirtelen eltûnik elõle, de nem szólt senkinek.

Éppen ezért szombaton és vasárnap senki sem látta történetünk hõsét, aki, ugye, eltûnt, és ismeretlen helyen tartózkodott. Egy korábban még nem ismert helyen. Ez a hely, ahogy ezt a beavatottak már valószínûleg megsejtették a fentebb leírt mondatokban található rejtett utalásokból, ez a hely a Napváros volt.

Krieg, elõször valami távoli fényre lett figyelmes. Elõször ufókra gondolt, aztán arra, hogy valahonnan hirtelen nekijött egy teherautó, és most éppen a túlvilág felé vezetõ alagút végén megvillanó fény világít a szemébe. De rádöbbent, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, ezért jobban teszi, ha lassít, kiszáll a kocsiból és körülnéz. Lehúzott az országút szélére, a franciakulcsot jól marokra fogta, és kilépett a számára akkor még teljesen ismeretlen tájra. Jól tette, ugyanis az egyes számú körgyûrû peremérõl már számos tapasztalatlan, ügyefogyott balfék csúszott a tenger háborgó vizébe. Száz méterrel lejjebb ott fénylett a következõ körgyûrûre átvezetõ acélhíd, aztán még két körgyûrû és acélhíd, melyek után Krieg már meg is pillantotta Napváros távoli fényeit. Mert Krieg, teljesen érthetetlen módon, egyenesen Napváros széléig pattant át térben és idõben, szülõvárosa központi körforgalmából.

A harcedzett bokszoló visszaült sportkocsijába és gázt adott. A Napvárosban kebeldús nõket és szellemdús férfiakat talált, akik beszélgetéssel, cseverészéssel, sétálgatással töltötték derûs életük perceit és napjait, mindenki derûs tekintettel nézett rá, diszkréten megmosolyogva a marcona idegent, akirõl sejtették, hogy a sötétség és tudatlanság árnyékvilágából érkezett közéjük.

Krieg azonnal a kocsmák iránt érdeklõdött, de a kocsma fogalmát még csak nem is ismerték Napvárosban. Hosszú keresgélés után egy kútra bukkant, amelybõl mélyvörösen zubogott elõ a bor. Mohón ivott belõle, söritalhoz szokott húsos ajkait a kút szájához tapasztva, amikor valaki a farzsebébe nyúlt, és kirántotta onnan Krieg bankjegyektõl duzzadó pénztárcáját. Krieg sarkon fordult és ütött. Egész pontosan ütött volna, de az erõs fogsorok és állkapcsok számára is nagy veszedelmet jelentõ csapás elsuhant az ismeretlen férfi feje fölött. Az ismeretlen, akit a sejtelmesség okán nevezzünk Alacsony Ábrahámnak, mosolyogva nyújtotta a pénztárcát a meglepett bokszoló felé.

– Tudja, én még nem szoktam hozzá ehhez a helyhez, én vagyok az egyetlen Napvárosban, aki még tudja, mi az: lopni, csalni, hazudni. Bár, amint látja, csupán kedvtelésbõl tolvajkodom, nézze meg, a pénze is megvan, hiánytalanul. És most jobb lesz, ha távozik. Napváros újra elsülylyed az évszázadok ködébe, mert már túlságosan tökéletes. Menjen vissza a saját városába, és ha észreveszi, hogy a lopás, csalás és egyéb régi szokások kezdenek kikopni az emberek szókincsébõl, meneküljön, amilyen messze csak tud, mert a tökéletesség és a vég már túl közel kerül önhöz.

Így szólt Alacsony Ábrahám, és felszívódott a közeli nyírfaligetben. Krieg visszaült a kocsijába, gázt adott, és aztán hirtelen nagyot fékezett kedvenc kocsmája bejárata elõtt. Sokáig ivott önfeledten, és még akkor is derûsen mosolygott, amikor a pincér ijedten újságolta, hogy a sportkocsi nyomtalanul eltûnt a bejárat elõl.