A történelem történetei

A Filmtett ötlete Jakabffy Samutól származott. Már működött az Oedipus Quartett Filmklub, arra épült; én csak lecsaptam rá, és szívesen lettem partner benne. Egyébként a filmes lapot tipikusan transzszilván történetnek tartom: egy nem létező piacon, némi túlzással, nem létező szakmában indítottunk lapot. Azóta már szerencsére született néhány kisebb-nagyobb filmes műhely, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen is elindult a filmes szak, itt van a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF.

Már lassan hétéves múltat tudhat maga mögött a Filmtett, az eltelt idő biztonságosabbá vált-e pénzügyileg a lap kiadása?

Annak ellenére, hogy nagyon jó évet zártunk, jól tudjuk, hogy továbbra is pályázati pénzekből élünk, és ez viszonylag nagy kiszolgáltatottságot jelent. Ha annyiért adnánk el a lapot, amennyiből fenn lehetne tartani, senki sem venné meg, annyira drága lenne. Ugyanakkor egyre inkább úgy tűnik, hogy meg kell találnunk a helyünket a nyomtatott forma és az internetes változat között. Mi nagyon szeretjük a lapot, a nyomdaszagot, de lehet, hogy nem ebbe az irányba haladnak a dolgok.

A filmes folyóiratra épül rá a nyári alkotótábor, amelyet a Duna Műhellyel közösen szerveznek. Kiket várnak a Filmtett-táborokba?

A Filmtett–Duna Műhely nyári tábor azoknak szól, akiknek nincs módjuk közel kerülni a filmes szakmához, de már nem teljesen kívülállók, belekóstoltak a filmkészítésbe. A táborban való jelenlétükkel egyrészt közel kerülhetnek egy szakmai körhöz, másrészt viszont szembesülnek egy tíznapos „sokkterápiával”. Van olyan, akinek ezután elmegy a kedve az egésztől, van, akinek még jobban megjön, vagy felfedezi azt, hogy a szakmán belül mást szeretne csinálni. Próbálunk úgy működni, mint egy kicsi filmgyár – szakosodás szerint hirdetjük meg a helyeket, és felvételizniük is kell a jelentkezőknek. A filmes tábort vándortábornak terveztük, és így is működött eddig, de ezt nem olyan egyszerű megszervezni, mert nagyon sok mindent akarunk egyszerre: szép tájat, falusi környezetet, de a közelben várost, olyan panziót, ahová beférünk, amire rá tudjuk építeni a logisztikát. Tavaly Csíkszépvíz nagyon jónak bizonyult, ezért idén talán először visszamegyünk oda, és ugyanazon a helyszínen szervezzük meg a tábort.

Miközben filmes szaklapot szerkeszt, filmeket készít, a Sapientia fotó-film-média szakára is  beiratkozott.

Másodév közepén abbahagytam az egyetemet. Nem volt értelme tovább erőltetnem, mert éppen azért a műhelymunkáért tartottam volna fontosnak, amire már nem tudtam elég időt szakítani. Másfél év alatt viszont megismertem olyan embereket, akiket mesterként tartok számon. Buglya Sándor, a gyakorlati rész vezetője és Pethő Ágnes, aki az elméleti részt vezeti – mindketten megértették, miért hagyom abba, rájuk például továbbra is számíthatok.

Buglya Sándor már a Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című filmje stáblistáján is megjelenik, mint akit külön köszönet illet a film létrejöttéért. Mit segített ő ebben a filmben?

Tanárként is részt vett a film elkészítésében, ugyanakkor segített hozzájutni bizonyos archív anyagokhoz – így ennek a kapcsolatnak az lett a folytatása, hogy a következő filmemnek már ő a producere.

Melyik ez a következő film?

Most dolgozunk egy Márton Áron-portréfilmen, amelyet a jövő évi filmszemlén szeretnénk bemutatni. A forgatókönyv már megvan, interjúk is készültek hozzá, fotóanyagot szintén gyűjtöttünk. A Márton Áron-dossziét a történészek még nem dolgozták fel, és miközben halad ez a munka, mi már készítjük a filmet. Két történész segítségével dolgozunk: NÉV az egyházi levéltárakat kutatja, Stefano Bottoni, aki az előző filmemben is segített, a titkosszolgálati anyagokat nézi át. Közben interjúkat is készítünk, olyanokkal beszélgetünk, akinek van személyes története Márton Áronról. A Magyar Történelmi Filmalapítvány és a Szülőföld Alap támogatásával készül a film.

Tehát ez újabb történelmi dokumentumfilm lesz.

Néha elgondolkozom azon, hogy miért is nem végeztem történelem szakot – hiszen mindig nagyon érdekelt a történelem. Véletlen módon alakult ki, hogy történelmi dokumentumfilmeket forgassak, de nagyon megszerettem ezt a műfajt. Szeretem a kutatómunkát, a fényképek és archív anyagok feltérképezését. Nagyon szeretem a fikciót, nagyon szívesen csinálnám is, de belekóstoltam abba, hogy milyen nehéz játékfilmet készíteni. Számomra a történelmi dokumentumfilm olyan kompromisszum, amit már nem is tekintek annak.

Ugyanakkor, a Képzelt forradalom egyik nagy erényének azt tartják, hogy játékfilmes eszközöket is használ.

Annak ellenére, hogy a történelem megköti a kezedet, történeteket lehet elmesélni. Ez nagy kihívás, főleg, ha az ember olyan alkat, hogy szeret mesélni. A feszültséget, a drámaiságot ugyanúgy lehet adagolni, mint egy játékfilmben, csak a tényekkel nem lehet játszani. Meg is lepett, hogy milyen jó fogadtatásra talált a film, bár csak első próbálkozásom volt: arra ébredtem, hogy négy díjat kaptam érte. Nagy szerencsém van azzal is, hogy a történészek felhívták a figyelmem erre a történetre. Ugyanennyi puskaporral egy sokkal hétköznapibb történetből nem lehetett volna ilyen filmet készíteni.

A Márton Áron-film is hasonló lesz?

Bizonyos tekintetben igen. Itt is el szeretnék mesélni egy történetet. Engem Márton Áron kiegyensúlyozottsága ragadott meg leginkább. Embert próbáló, nagyon nehéz helyzetekben találta meg azt a nagyon keskeny utat, amin végig lehet menni. Bár őt hivatalosan nem avatták szentté, ki lehet róla jelenteni, hogy szent ember volt. Ugyanakkor ez meg is nehezíti a dolgot, hiszen könnyű nemzeti hőst csinálni belőle, egy nagy magyar figurát, föl lehet emelni egy piedesztálra, de onnan megközelíthetetlenné válik. Számomra a nagy kihívás emberközelbe hozni. Megérteni, hogyan hozott döntéseket, hogyan gondolkozott, hogyan élt és ki volt ő. Az már biztosnak tűnik, hogy hatalmas az anyag, így egy filmben nem tudom összefogni. Az életpályának csak az első felét tudjuk megmutatni, a többi remélhetőleg egy következő filmnek lehet az anyaga. Érdekes, hogy mennyire közel lehet kerülni ahhoz az emberhez, akiről filmet készítesz. Amikor a Szoboszlai Aladárról szóló Képzelt forradalom... című filmet forgattuk, nyugtalanabb álmaim voltak – annak az embernek a személyisége, akinek a feljegyzéseit olvastam, rátelepedett a gondolataimra. Most, a Márton Áron film kapcsán egészen más hangulat uralkodik rajtam, nagyobb nyugalom áraszt el közben.

Miközben történelmi dokumentumfilmeket készít, a fiának írt meséiből gyermekkönyv jelent meg. Hogyan született meg a Barni könyve?

A meseírás előtörténete ott kezdődött, hogy 10–12 éves koromban nagyon sokat meséltem az öcsémnek, aki hat évvel fiatalabb nálam.  Tulajdonképpen itt alakult ki, hogy bármikor el tudok kezdeni egy mesét úgy, hogy fogalmam sincs, mi lesz belőle. A fiamnak szánt meséket is előbb csak mondtam, de nem írtam le. Ennek ellenére megmaradtak: ha egy-egy mese „jó árfolyamon végzi”, azt biztos máskor is kéri a fiam. Aztán a Koinónia Kiadó Kis tükör című lapja szólt először, hogy írjak le egyet-egyet a mesék közül. Majd a Napsugár is kért mesét. Aztán a Koinónia javasolta, hogy írjak meg 25–30 mesét, és legyen belőle könyv.

Lesz folytatása?

Igen, dolgozom a folytatáson, most a nagyovis és kisiskolás sztorikat szeretném összeállítani. És az időközben született lányaimnak is meg kell találnom a helyét a történetben, mert az ikrek már kezdenek beleszólni a sztorikba. Még van egy másik tervünk is, amelyről egyelőre csak keveset árulnék el, de ez egyesítené a történelem iránti vonzalmamat, a gyerekkönyvet és a képiséget. Reméljük, hogy majd az angyal elhozza.