A történelem „alternatívája”

Vagy itt van például A Hollókirály, amelyben e történet szerepel, s amely rengeteg díjat és kitüntetést érdemelt ki angolszáz területeken –, de egytől egyig a fantasztikus regények bírálóbizottságai előtt, pedig határokat látványosan felszaggató, elmosó, s egyáltalán: nevetségessé tevő, nemcsak monumentális, hanem valóságosan, zseniálisan nagy könyv ez. Beleírni a történelembe, átalakítani azt, s egy, a másik, a „való” világba vezető kulturális allúziókkal teli „alternatívát” létrehozni, megszórni fiktív könyvekkel, jó érzékkel helyezve el azokat valóságosak között, hozzá a XIX. századi angol társasági regény formáját, nyelvét és szemléleti módját applikálni az egészre – s létrejön a fantasy és a történelmi regénynek egy különös, roppant izgalmas, feszültségekkel teli kevercse, megspékelve klasszikusan posztmodern adalékokkal (pl. vaskos lábjegyzetekkel), majd még hozzá a társasági regény paródiára nem nyitott felületét egészen vicces, de korhű grafikákkal kikezdve. A klasszikus elbeszélői modorhoz szokott ortodox fantasy-rajongók torkán épp úgy fennakadhat a regény, mint a bigott elitista szépirodalmárokén, azokén meg pláne, akik az ilyesfajta „fúziós” regényektől irtóznak, még ha a maga helyén szeretik is mindkettőt – bármiféle sablonok szerinti közeledés elhibázott A Hollókirály esetében. Mi az, hogy egy fantasy regény majdnem 900 oldalas? Mi az, hogy nem gyilkolnak le minden fejezet végén egy halom szörnyet (a la R. A. Salvatore), sőt nincsenek is szörnyek? Mi az, hogy lábjegyzetek vannak? Egyáltalán: mi ez? Akinek A Gyűrűk Urában sok és felesleges Bombadil Toma, hiábavalónak tartja a pipafűről írottakat, felesleges szócséplésnek a megye megtisztításáról szóló „ráadás” fejezetet – vagyis mindazt, ami a világszerűséget, a filozófiát mélyíti el a könyvben, annak nem tetszik A Hollókirály sem majd.

A középkorban, az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő századokban Britannia történelme máguskirályok uralma alatt formálódott, akiknek birodalmai evilági határokon túlra is kinyújtóztak. Ám a Hollókirály beleveszett a homályba, országát egyesítették Anglia déli királyai, ő maga mondák kifürkészhetetlen ködalakja lett, a mágia pedig jelentőségét veszítette a szigeten. A 19. század elején, a napóleoni háborúk korában, nagy tudású gentlemanek társaságokba tömörülve már csak a mágia történelméről szóló könyveket lapozgathatják – de varázsolni senki sem képes. Azazhogy. Felbukkan egy úr egy yorkshire-i kúriában, egy mérhetetlen könyvtár birtokosa, aki életre tudja kelteni a katedrális szomorú kőszobrait. A mutatványnak híre megy, s a férfi Londonba költözik azzal az eltökélt szándékkal, hogy szolgálatait a sziget élhetetlen kormányának felajánlva, visszaállítsa a mágia jelentőségét Angliában. Azonban már majdnem felszippantja a londoni társasági élet felszínes semmilyensége, amikor pár száz lappal később felbukkan még egy férfi, akinek mágikus tehetsége van, s a yorkshire-i úr, aki pedig igyekszik mindenkit félreállítani, tanítványául fogadja. Addigra már megtörténik a baj, a mágia jelentőségének viszszaállítása végett az első mágus, Mr. Norell megidézi a „rossz szellemet”, a bogáncspihe hajú tündér urat. Aki ott kísért a maradék hat-hétszáz lapon át, hogy a másik mágussal, Jonathan Strange-dzsel is megmérkőzzön. És van egy sarlatán, valahol Londonban bujkál, aki mindent tudott előre, mert a birtokában van a Hollókirály saját kezével írott könyve, melyet állítólag évtizedekkel korábban megettek kocsmai fogadás okán…

Susanna Clarke nagyjából ismeretlen volt a közönség előtt, mikor tizenkét (!) évig tartó munka után megjelentette első regényét 2004-ben – amely aztán annyi elismerést hozott neki díjak formájában, hogy a felsorolás a fél hátsó borítót belepi. A munka ugyan érezhetően benne van a könyvben, csakhogy közben beelőzte Miss Rowling a szerzőt – míg ő ezt az egy munkát végigírta, híres kollégája, nem is tudom, vagy négy-öt könyvet vitt milliós példányszámra a Harry Potter-sorozatból. Meg is kapja Clarke a kérdést folyton, miszerint A Hollókirály a Potter-könyvek felnőtteknek szóló párdarabja lenne-e? Azonban más allúziók sokkal kézenfekvőbbek, sőt tulajdonképpen nyílt utalásokkal állunk szemben. Először is: az egész Jane Austen nyelvén szól, de mindenképp beszélni kell John Fowlesról – el is megy az egyik szereplő Lyme Regisbe kagylókat gyűjteni. Aztán persze Tolkien, Lewis Caroll és az Alice Csodaországban, valamint a Faust, a Mester és Margarita allúzió megint csak kitapintható – a bogáncspihe hajú úr – bár nem a leghatalmasabb gonosz erő – hatalma, az első pillanattól kezdve jelzi folyamatosan maga is, kikezdhető; Mephisto és Woland vonásait egyként viseli, hol ehhez, hol ahhoz áll közelebb. És hát természetesen Eco, Lawrence Norfolk, Somoza Athéni gyilkosokja – és aki mindezekkel együtt jár: Borges. Jó társaság!

Ugyanakkor Clarke remek érzékkel kezdi ki mind a társasági regény, mind az angol fantasy irodalom megkövesült toposzait – finoman, de kérlelhetetlenül. A mágusok mintája nem Gandalf – egyikük középkorú úr, rizsporos arccal és parókával, angol gentlemanek kényelmességével és kényességével, a másik csak annyiban másabb, hogy fiatalabb, és kicsit mozgékonyabb. Zsufazeke, bot, ápolatlan szakáll és haj a londoni társaságban elképzelhetetlen. A mágusok nemhogy nem tudnak mindent a mágiáról, de szinte semmit sem tudnak. Tulajdonképpen szobatudósokként jelennek meg, akik különböző varázslatokat kutatnak könyveikben, nemcsak használni, de megérteni igyekeznek a mágiát, filozófiát építenek, folyóiratot indítanak, könyvet írnak. No és mit varázsolnak, mondjuk, a napóleoni háborúban? Álflottát, hogy az ellenség ne merjen kihajózni. Felszárítják a sáros utakat, hogy a katonák bakancsa ne ragadjon le. Az ennél húzósabb mutatványok egyrészt irtó bonyolultak, másrészt lelkiismereti válságot okoznak, harmadszor meg Londonba már valami egészen szörnyűséges, vagy éppen nevetséges dologként viszszajutva rontják a mágiahasználó renoméját. A történelmi regény szabályait pedig azzal is kikezdi, hogy nem fél valódi történelmi személyiség beemelésétől sem: Wellington vagy maga az angol király is szereplő, s újrazajlik például a waterlooi csata.

Ennek a hihetetlenül gazdag könyvnek talán csak egy hibája van, rengeteg vérbő, feszültségekkel teli szála között-mögött, melyekben Clarke-ot egy mágiával megtöltött áltörténelmi időben mégiscsak az emberi kicsinyesség, kapzsiság, a barátság és a hatalmi machinációk érdeklik. Az, hogy a végére nem marad más, csak a régi vicc felidézése: a mágia egyetlen értelme, hogy felszámolja azokat a problémákat, amelyek mágia nélkül nem is lennének problémák. Clarke egyáltalán nem „akciókra” edzett nyelvét és szemléletét kénytelen-kelletlen valami akció felé kell hogy csavarja. Pedig érezhetően történelemben, filozófiában, irodalomban dagonyázik otthonosan. Ennek ellenére kellően izgalmas és sűrű a vége is, meghoz várva várt feloldásokat, de kétségtelenül hiányérzetet hagy az olvasóban. És azt az érzést, hogy a regénynek folytatása lesz. Elrontani nem nagyon kellene hosszas ismételgetéssel. De akkora hihetetlen anyaga van Susanna Clarke-nak, hogy szerintem ettől alaptalan félni. Mi lesz még ebből? A Hollókirály emlékezetes olvasmány, a legjobb fajtából.

Antal Balázs

Susanna Clarke: A Hollókirály. Agave-könyvek, Budapest, 2006. Fordította Heinisch Mónika n