A török válság globális ára

Amikor Erdogan kora tavasszal azt fontolgatta, hogy a miniszterelnöki tisztségből átnyergel az államfői posztra, a hadsereg és a világi politikai pártok mélységes elégedetlenségüknek adtak hangot. Buyukanit tábornok áprilisban azt mondta, az ország új elnökének „nemcsak szavakban, hanem lényegében is” világinak kell lennie.

Miután több ízben is találkoztam és beszélgettem Erdogannal, mérsékelt és értelmes embernek találom őt, mi több, az AKP-nak széles körű támogatottsága van a török szavazók körében, és rekorderedményeket mutathat fel a gazdasági növekedés, az emberjogi törvényalkotás, valamint a törökországi kurd kisebbség helyzete terén. Abdullah Gül külügyminiszter, Erdogan közeli szövetségese az AKP-ban, sürgette, hogy Törökország kérelmezze felvételét az Európai Unióba. Így amikor Erdogan úgy döntött, hogy az AKP részéről Gült jelöli az elnöki tisztségbe, meglepődtem, mennyire erős szekularista ellenállásba ütközött.

A világi rendszer azzal érvel, hogy az AKP mérsékelt jellege mindeddig azt az egyensúlyt és ellenőrzést tükrözi, amelyet a szekularista ellenőrzés gyakorolt az elnöki hivatalra. Arra is hivatkozik, hogy ha az AKP ellenőrzi majd az elnöki tisztséget, többé nem fog mérsékelt politikát folytatni. A szekularisták aggódva figyelik az olyan AKP-képviselőket – például Bulent Arinc parlamenti szóvivőt –, akik hangsúlyozott vallási és társadalmi konzervativizmusukról ismertek.

Amikor a török parlament megpróbált államfőt választani április 27-én, Gül nem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy az első fordulóban nyerjen. A fő ellenzéki párt arra hivatkozott, hogy a szavazás érvénytelen volt, a hadsereg vezérkara pedig nyilatkozatban közölte, hogy „aggódva figyeli a helyzetet”. Hatalmas demonstrációkat tartottak Isztambulban a törökországi kemalista világi tradíciók támogatására. Az ügy a legfelsőbb bíróságra került, amely érvénytelenítette a parlamenti szavazást, és ezáltal gyakorlatilag elzárta az utat Gül jelöltsége előtt – ennek nyomán döntött Erdogan a választások időpontjának előrehozatala mellett.

Washingtonban és Brüsszelben nagy figyelemmel kísérték ezeket az eseményeket. Az Egyesült Államok sürgette az Európai Uniót, hogy haladjon Törökország uniós tagságának ügye, de a török tagságot több európai ország vitatja, mivel aggódik a muszlim kultúra és a jelentős népesség, illetve amiatt, hogy az EU további bővítése túlságosan meggyengíti az európai projektet.

A török EU-csatlakozás ellenzői most a jelenlegi eseményekre hivatkozva állítják, hogy az ország nem felel meg a teljes jogú tagsághoz szükséges demokratikus standardoknak. Hangsúlyozzák, hogy a török hadsereg 1960-tól négy választott kormányt buktatott meg, és továbbra is egészségtelenül nagy szerepet játszik a törökországi politikában. Habár a legfelsőbb bíróság döntése és a választópolgárokhoz folyamodás révén a török demokrácia egyelőre jól vizsgázott, az EU-csatlakozási tárgyalások üteme tovább lassul.

Ez pedig kedvezőtlen fejlemény mind Ankara, mind pedig Európa számára. A csatlakozási tárgyalások lassulásával csökken a török politikusok motivációja is a reformok folytatására. Törökországban magas a nacionalista érzékenység szintje, szélsőséges csoportok pedig számos sajnálatos incidenst idéztek elő, például a kisebbségek elleni támadásokat és kulturális személyiségek, köztük Orhan Pamuk Nobel-díjas író zaklatását. Ha Törökország kihátrál Európából, az EU kevésbé léphet fel azzal az igénnyel, hogy „puha hatalmat” gyakoroljon a világpolitikában.

Törökország nem csupán fontos tagja a NATO-nak, befolyása van a Balkánon és a Közel-Keleten, hanem szélesebb körben is fontos szerepet játszik. A 21. századi politika egyik kulcskérdése az lesz, hogy a világ hogyan kezeli a politikai iszlám felemelkedését. A radikális iszlamisták – és néhány nyugati – számára az iszlám térnyerése alkalmat teremt a „civilizációk ütközésére” – ezt ők polarizáló eszköznek látják, amely lehetővé teszi, hogy további híveket toborozzanak a jóval nagyobb muzulmán főáramlatból.

De Törökország potenciálisan képes felmutatni egy ilyen forgatókönyv erőtlenségét azáltal, hogy bebizonyítja: a liberális demokrácia összeegyeztethető az iszlámmal. Sajnos, erre nem figyelt a neokonzervatív Bush-adminisztráció, amely úgy gondolta: Irak lerohanása és felszabadítása Szaddam Huszein uralma alól demokratizálódási – tehát átalakulási – hullámot indít el a Közel-Keleten. Ehelyett „elektokráciát” hoztak létre, amely a liberális intézmények hiányában felcserélte a szunnita kisebbség zsarnokságát a síita uralommal, és felekezeti háborút eredményezett.

Irak lerohanása Törökország számára is fájdalmas, egyrészt gazdasági szempontból, másrészt mert megerősítette az észak-iraki kurd terroristák pozícióját. Ennek eredményeképpen a török politikában jelentősen megnőtt az Amerika-ellenesség. Ha az amerikai neokonzervatívok inkább arra figyeltek volna, hogy megszilárdítsák Törökország puha hatalmát, jóval sikeresebben támogathatták volna a demokrácia ügyét a Közel-Keleten.

Joseph S. Nye

A szerző a Harvard Egyetem professzora

Fordította: F. S. © Project Syndicate, Krónika 2007