A többi dübörgő taps

Keresztmetszetet nyújtani a fesztivál kínálatáról: lehetetlenség. Van viszont néhány szempont, amelynek alapján ráirányíthatjuk figyelmünket egy-egy kiválasztott műre – vállalva annak kockázatát, hogy egy magunk kreálta, személyreszabott filmes konyhaesztétika kategóriáit állítjuk fel: n Szenzáció. Azon filmek, amelyeket körüllengett a nemzetközi hír és név émelyítő aurája. Cristian Mungiu 432-je, nyilván. És David Lynch Inland Empire című legújabb produkciója, amely alig-alig érkezett el a kincses városba – hogy egyetlenegyszer vetítsék le az egyik kisebb filmszínházban. n Innováció. A minden évi frissesség, amely üdítővé és beszívhatóvá teszi az átlag filmtermés levegőjét. A szokatlan, a rendhagyó, a revelatív élmény – amilyen például Esteban Sapir Antennája volt.

Delektáció. A képzeletbeli Aranypálmát e téren kétségkívül Nae Caranfil új filmje, A többi néma csend (Restul e tãcere) vitte el. Az a film, amelynek vetítésére éjféltájt is nyugodtan be lehetett ülni, egész napos mozizás után, az elszenderedés legcsekélyebb veszélye nélkül. És nem mellékesen az első világpremier, amelyen volt szerencsém részt venni.

Sötétszínház

David Lynchnek azt szokták – komoly kritikusok is – a szemére vetni, hogy filmjei olyanok, mint valami kirakósjáték: vesszük a nemlineáris történet során itt-ott elhullajtott puzzle-darabokat, egymáshoz illesztjük őket, és ott áll előttünk teljes pompájában egy kissé cselesen megszerkesztett, de egyébként konvencionális elbeszélés. Az Inland Empire-rel szemben aligha lehetnek ilyen fenntartások. A történet ugyanis sehogysem akar összeállni. A film igazi, „nagy” színészek hadát vonultatja fel, a mindig tökéletes Jeremy Ironstól Harry Dean Stantonon és Nastassja Kinskin át Laura Dernig, miközben minden jel arra utal, hogy a hatodik ikszen túl lévő Mester a Radírfej (1977) óta leginkább kísérletinek szánt filmjét készítette el. Technikai értelemben mindenképpen: Lynch szakított a hagyományos filmkészítés alapanyagának számító celluloiddal (meghalt, mondja róla egy interjújában), és új filmjében digitális technikát használt.

Lynch az a fajta rendező, aki ugyanazt a téma- és motívumvilágot variálja hosszú évek óta, filmről filmre, saját összetéveszthetetlen stilisztikájával és klisérendszerével. Az Inland Empire előképe, „mintadarabja” az Útvesztőben (1997), a sorban pedig a Mulholland Drive (2001) következik. Egy jobb napokat is látott színésznő (Laura Dern) élete nagy alakítására készül, de lépten-nyomon baljós jelekbe ütközik. Titokzatos folyosók nyílnak, elsötétített szobákban furcsa szerzetek ülnek, antropomorf nyulak játszanak morbid sitcomepizódokat, az imaginárius közönség nevetésétől kísérve: titok, idegenség, szürreál messze-fény. Ismét a tudat labirintusaiban járunk, mint annyiszor Lynchnél – egy meghasadt személyiség, egy újabb posztmodern doppelgänger (Nikki Grace/Susan Blue) pokoljárását követhetjük végig, a hollywoodi álomgyár szatírájának előterében. Azaz követhetnénk, ha lenne vége. A narráció különböző síkjai egymásra csúsznak, kibogozhatatlanul összetorlódnak: hol egy régi lengyel filmben járunk (nem mellékesen: a lengyel nyelvű részeknek elkelt volna a feliratozás), hol a „filmbeli film” és a filmbeli jelen idejű valóság síkjai közt sétálunk problémátlanul (és néha a Lynch-univerzum különböző stációi között, a zárlatban például viszontlátjuk a Mulholland elbűvölő Laura Harringjét). Ismerős elbeszélésszerkezet, de Lynch ezúttal az értelmezhetőség végső határáig feszíti – addig a pontig, ahonnan, érzésem szerint, nincs hová továbblépni. A kör bezárulni látszik a Lynch-életmű egy fontos szakasza körül, és csak annak örülhetünk, hogy a kör közepén a hibátlanul nagyszerű Laura Dernt látjuk, aki karakterével uralja egy háromórás monstre-alkotás minden képkockáját. Igazi jutalomjáték egy nagy színésznőnek.

Hangfogyatkozás

Az egykor újító szellemű nagy öregek mellett a kortárs mozi innovatív fiataljaira vessük tekintetünket. Esteban Sapir argentin rendező úgy alkotott rendhagyóan újszerű filmet, hogy a mozgókép kezdeteihez, gyökereihez nyúlt vissza. Az Antenna (La Antena) című alkotása némafilm, és nemcsak a szó hagyományos, filmművészeti tradíciót idéző értelmében. Az Antenna – hosszú idő óta először, néhány szórványos kísérlet után – valóban aktuálissá teszi újra a némafilm téma- és eszközkészletét: magát a hangot mint kifejezési formát tematizálja.

A történet meglehetősen egyszerű: alapelemeire csupaszított disztópikus mese egy városról, amelynek kapzsi és totális hatalomra törő ura, Mr. TV (!) ellopja az emberek hangját, és arra készül, hogy szavaiktól is megfossza őket. A városban egyetlen ember van, a Hangnak nevezett énekesnő, aki birtokolja a hangos beszéd adományát – neki viszont arca nincs, fia pedig vak. Egy kissé zakkant, de jóindulatú feltalálófigura, kislányával és ironikusan vampos ápolónő feleségével felfedezik a rég elhagyott átjátszóállomást, amellyel továbbíthatják az éterbe a világmegváltó üzenetet: nincs az a diktatúra, konzumkultúra és monopólium, amely hangunkat és szavainkat elvehetné tőlünk.

A szándékoltan naiv elbeszélés főként a német expresszionizmus toposzait és formavilágát idézi meg, és alig burkolt idézetkollekciót vonultat fel; Sapir filmtörténeti víziójában láthatóan nagy szerepet játszik Fritz Lang 1927-es Metropolisza. Az embereket elnyelő, szörnnyé alakuló, monumentális langi gyár méltó mozgóképes metaforapárját alkotta meg az argentin direktor: az átjátszóállomás tetőszerkezete egy hatalmas írógép. Sapir azonban nem igyekezett hűen rekonstruálni a némafilm korabeli állapotát (ebben különbözik a hasonló vizeken kalandozó, kanadai Guy Maddintől), stilizáltan noiros világának megteremtésében nem ódzkodik a mozgókép médiuma legkorszerűbb eredményeinek felhasználásától: ez mutatkozik meg például a képközi feliratok szellemes, nem-statikus használatában is. Filmes múlt és jelen találkozik eredeti módon ebben a rendkívül ötletes és üdítő, a mozgókép expresszív lehetőségeit feszegető opusban. Ironikus-parodikus kísérlet, amely mögött azonban felsejlik az hommage, a kalapemelés megható-meghatódott gesztusa.

Főúr, fizetett!

Hasonló szándék vezette Nae Caranfilt is – egy teljesen másfajta (vég)eredményre. Legújabb filmje, A többi néma csend (Restul e tãcere) a román film hőskorát idézi meg, az első román nagyjátékfilm, a Románia függetlensége (Independenþa României, 1911) gyártásának, forgatásának mítoszivá emelt történetét. Caranfil mozija az elmúlt negyed évszázad legnagyobb költségvetésű produkciója, és a rendező mintegy másfél évtizede dédelgetett terve. Nae Caranfil a kortárs román mozi igen különös figurája, aki eddigi pályája során – amit olyan remekek fémjeleznek, mint az Asfalt Tango vagy a frenetikus Filantropica – megengedte magának azt a luxust, hogy saját, külön útját járja. Nem csapódott nemzedékekhez – holott a román „újhullámos” alkotók nagy előfutáraként szokás számon tartani –, és nem tagolódott be azokba a trendekbe, amelyek a hazai és kelet-európai művészfilm legújabbkori arculatát meghatározták/meghatározzák. Az európai artmozi világában is afféle csendes kívülálló maradt, filmjei nem futottak akkora fesztiválköröket, mint Mungiu, Porumboiu vagy Puiu alkotásai.

A 2002-es Filantropica után úgy tűnt, hogy Caranfil nehezen tudja tartani az igen magasra rakott mércét. A többi néma csend azonban jóformán hibátlanra sikeredett. Caranfil finom öniróniával, fergeteges humorral és tompított melankóliával idézi fel a századelő polgári világának színes, nagy reményekre jogosító forgatagát, intrikáival, szerelmeivel, visszás politikai viszonyokkal, árulásokkal. Hősei, Grigore Ursache, a botcsinálta filmrendező és Leon Negrescu, a szeszélyes, művészetpártoló bojár igazi álmodozók: a semmiből egy új világot kívánnak teremteni. A film minden szereplője – különösen Marius Florea Vizante, Ovidiu Niculescu és Mirela Zeta – a közmondásosan színvonalas román színészszcénához képest is kiváló alakítást nyújt. Caranfil kezén a film újra egy parádés, nagyszabású vásári mulatsággá válik, a szó legjobb értelmében. Örömszínházzá, amely úgy tud kosztümös fanyar dráma lenni, hogy eszközeiben szinte posztmodern: a kinematográf nagy nevettetőinek legjobb hagyományai (micsoda gegek! a harctéri nagyjelenetekben, például) szervesen épülnek egybe a párizsi szín képregény-animációival.

A többi néma csend után biztosan elmondhatjuk: a Caranfil-jelenség révén létezik (óvatosan jegyzem meg: ellentétben a magyar filmprérivel) igényes, magas színvonalú román közönségfilm. S bár Nae Caranfilt sosem díjazzák cannes-i Aranypálmával, minden esélye megvan – majdan! – a legjobb külföldi filmnek járó Oscarra.

El is várjuk tőle.