A Szputnyik 50. születésnapjára

Aznap apám Ukrajnában, Kijevben tartózkodott, katonai ügyben. Megnézett egy bemutatót, amelynek során egy tank átgázolt a Dnyeperen, majd szovjet tábornokokkal a védelmi miniszter, Georgij Zsukov marsall sorsáról beszélgetett. (Zsukovot hatalomszerző összeesküvéssel gyanúsították, és mielőtt lemondásra kényszerítették a második világháborús érdemeiért kitüntetett tábornokot, apám és kollégái megszerezték a többi magas rangú generális támogatását, akik mindannyian egyetértettek Hruscsov tervével.)
Azon az estén apám ukrajnai vezetőkkel vacsorázott. Én az asztal végén ültem, de nem figyeltem beszélgetésükre. Mindenki fáradt volt, de apám nem sietett a lefekvéssel. Éjfél körül kinyílt az ajtó, és a titkár szólt, hogy apámat keresik telefonon. Amikor Hruscsov visszajött, mosolyogva mondta: a Szputnyik fellövése sikerrel járt.
A szovjet mérnökök 1956 januárjában kezdték el a Szputnyik tervezését. Az volt az elképzelés, hogy a műholdat az 1954 óta fejlesztett R–7-es interkontinentális ballisztikus rakétával küldik a világűrbe. De a szovjet sajtóban az esetleges kilövéssel kapcsolatban megjelent homályos információk nem keltették fel a világ figyelmét; a Szovjetunión kívül mindenki úgy tudta, hogy az Egyesült Államok állítja pályára a világ első műholdját.
A szovjet tudósok úgy hitték, hogy az amerikaiak mindaddig titokban tartják terveiket, amíg sikerül fellőni egy szatellitet, így minden erőfeszítésükkel azon voltak, hogy megelőzzék az amerikaiakat. Augusztusban és szeptemberben az R–7-es rakétákat kétszer is sikeresen fellőtték, szünet nélkül folyt a munka.
A Szputnyik pályára állítása a Pravda címlapjára került, de csak egy szűkszavú cikkben. A történet ugyanakkora méretben jelent meg az újságban, mint a Zsukov jugoszláviai látogatásáról szóló tudósítás, és kevésbé előkelő helyen. Nem voltak sem szalagcímek, sem lelkesült kommentárok.
Ennek egyszerű oka volt. Apám és a szovjet nép egésze természetesnek tartotta a Szputnyik sikerét, azt, hogy lépésről lépésre megelőzzük az amerikaiakat. Elvégre nem az amerikaiak, hanem mi állítottuk üzembe a világ első atomerőművét. A szovjet MiG világcsúcsokat állított fel az 1950-es években, a Tu–104 pedig a legjobb utasszállító repülőgép volt kategóriájában. Így tehát a Szputnyik sem volt számunkra meglepetés.
A sajtó Koroljev nevét sem említette. A KGB tudta, hogy nincs szükség nevének eltitkolására, de – mint Ivan Szerov KGB-főnök elmondta nekem – az ellenség erőforrásai korlátozottak, hadd pazarolja erőfeszítéseit „nem titkos titkok” kiderítésére.
De a világ türelmetlenül próbálta megtudni a nevét. A Nobel-díj-bizottság úgy döntött, hogy kitünteti a Szputnyik „főtervezőjét”, de előbb szüksége volt az illető személy nevére, így a szovjet kormányhoz fordult.
Apám gondosan mérlegelte válaszát. Az ügy bonyolult volt, Hruscsov gondja pedig nem a bizalmasság volt. Az űrprojektekben a vezető tervezők tanácsa volt az illetékes szerv. Koroljev a tanács elnöke volt, de a többi – tucatnál is több – főtervező nem kevésbé fontosnak tartotta magát.
Apám megértette, hogy a főtervezők ambiciózus és féltékeny emberek. Úgy gondolta, hogy a tanács tagjai dühösek lesznek, ha a Nobel-bizottság csak Koroljevnek adja a díjat, és nem kívánnak többé vele dolgozni. A jól szervezett csapat kártyavárként omlott volna össze, és meghiúsultak volna a remények a jövőbeli űrkutatással és rakétatervezéssel kapcsolatban, ez pedig az ország biztonságát fenyegette volna. Apám ráérzett: el lehet rendelni, hogy tudósok és mérnökök együtt dolgozzanak, de nem lehet arra kényszeríteni, hogy alkossanak valamit.
Végül Hruscsov azt válaszolta a Nobel-bizottságnak, hogy a szovjet nép egésze kivette a részét a Szputnyik-projektben, és mindenki megérdemelné a díjat. Koroljev megsértődött, de nem szólt. A Nobel-díjat pedig más kapta.
De apám minden igyekezete ellenére a többi tervező egyre elégedetlenebb volt azzal, hogy – még ha névtelenül is – Koroljev részesül nyilvánosságban. „Titkos” világukban nem volt titok, kit takar a „főtervezői” cím.
Elsőként Valentin Glusko motortervező lázadt fel, akinek RD–170-es kódjelzésű, folyékony üzemanyaggal működő motorját orosz és amerikai rakétákon is használják. Egy tanácsi megbeszélésen Glusko azt mondta: „Motorjaim bármilyen fémdarabot képesek a világűrbe juttatni”. Koroljev sértve érezte magát; rakétája nem pusztán egy fémdarab volt, és a Szputnyik sikere után többé nem tekintette magával egyenrangúnak Gluskót. A vitát elsimították, de a neheztelés megmaradt. Glusko nemsokára felajánlotta szolgálatát két másik szovjet rakétatervezőnek, Mihail Jangelnek és Vlagyimir Cselomejnek, Koroljev riválisainak.
Még apám sem tudta őket kibékíteni. Glusko formálisan, kormányzati utasításra továbbra is tervezett motorokat Koroljevnek, de az eredmény nem sokat ért. És így a Szputnyik győzelme ellenére a Szovjetunió egy évtizeddel később elveszítette a holdraszállási versenyt az amerikaiakkal.

A szerző Nyikita Hruscsov egykori szovjet kormányfő fia, a Brown Egyetem nemzetközi tanulmányi központjának főmunkatársa

Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika 2007.