A szívtelen nő

Nos, amikor ideérsz, akkor látni akarom az arcodon az ijedtséget. Igen, valahogy így, de ne túlozd el. Inkább csak a szemedben látsszon. De abban nagyon. Jó. A tested merev, mintha átfagytál volna. Tudom, hogy nyár van, de a félelemtől fagytál át. Te még sosem féltél? Nem azt kérdeztem, hogy eljátszottad-e. Féltél, vagy nem? Akkor próbálj meg most is félni igazából. Mintha egy karó lenne a gerinced helyén. Valahogy így. A kezed szorítsd a törzsedhez. Nem jó. Így olyan vagy, mint egy katona vigyázzban. Görcsösebb legyen a kezed. Mintha fájna. Remeghet is, egy kicsit. Olyan lassan lépkedj előre, amilyen lassan csak tudsz. Apró, tapogatózó lépésekkel. Nem, ne így. Most olyan vagy, mint egy pingvin. Úgy próbáld, mintha nem akarnál menni, de valaki hátulról taszítana. Azért nehogy eless.

Akkor vegyük újra onnan, hogy belépsz az ajtón. Igen, lépjél be az ajtón, menjél ki, és lépjél be. Vagy hogy gondoltad? Tehát kopogsz, majd, mivel nem kapsz választ, óvatosan kinyitod az ajtót és benézel. Nem látsz senkit, úgyhogy kérdezgeted, hogy van-e itt valaki, közben lassan jössz befele. Eljössz az asztalig, ekkor látod meg ezt a szart a földön. Hirtelen megállsz, és innen jön az, amit az előbb mondtam. Ami nagyon fontos: először a meglepetés fut át az arcodon, de ez szinte ugyanabban a pillanatban átvált félelemmé, majd rettegéssé. Tehát meglepetés, félelem, rettegés.

Ebben a sorrendben. És a kulcsa az egésznek az időtényező. Pillanatok alatt történik minden. Sok idő nincsen itt mélázni, ez összesen egy egyperces jelenet. Igen, csak egy perc, mert a nézők a mozgalmas cselekményre kíváncsiak, nem az arckifejezésed változásaira. Szerinted mi az istenért raktam a filmbe három méregdrága robbanásjelenetet? Azért, mert a nézők leszarják, hogy te most tudsz-e meglepettségből félelemre váltani egy fél másodperc alatt. Jaj, persze, hogy tudom, hogy hol tanultad a színészmesterséget, nem sértegetni akarlak, én megbecsülöm a képességeidet. Te vagy a sztárszínészem, az egyetlen, akiért tűzbe tenném a kezem ebből az egész béna társaságból. De értsd meg, hogy a néző az első.

A néző adja a zsét, úgyhogy nekünk úgy kell táncolni, ahogy ő fütyül. Ha tehetném, én másfél óráig csak azt a gyönyörű pofikádat mutatnám, ahogy fél, ahogy szomorú, ahogy felszabadul, meg mindenhogy, de itt a néző dirigál. Ha ő robbanást akar, akkor robbanást kell adni neki, ha sikoltozó embereket akar, akkor azt kap, ha csöcsöket akar látni, akkor azt mutatunk neki. Ez a piacgazdaság. Na, ugyan bébi! Most ezt ne, ezt ne csináld. Nincs most idő a hisztire. Tudom, hogy nem szereted ezt, de túlleszünk rajta, és akkor csak annyi a dolgunk, hogy felmarkoljuk a lét. Nem tökölhetünk ennyit egy egyperces jelenettel. Ma még nem is csináltunk mást. Na úgy! Nyugodj meg, jól van. Sminkes! Látod, elkenődött a festék a szemeden. Rendbehozzuk, aztán gyorsan felvesszük a jelenetet, és mehetünk is haza.

Tehát bejössz, eljössz az asztalig, ott meglátod a padlón ezt, ekkor egy közeli kép az arcocskádról: meglepetés, félelem, rettegés. Aztán széthúzod a melleden a kendőt, és észreveszed, hogy egy nagy lyuk tátong a mellkasodon, és ez az izé itt a földön a te testedből van. Hogy mi? Igen, ezt találtam ki. Miért, mit vársz egy C kategóriás horrorfilmtől? Egy polkázó King Kongot nem akarnál? Ez lesz, és kész. De most mi van ezzel a vacakkal? Mért nem dobog ez az istenverte műszív? Hát már a japánokban sem lehet bízni? Hogy? Nem tudom. Lehet, hogy az elem. Egyáltalán hol kell ebben elemet cserélni? Az anyját, ezek a japcsik tényleg tudnak valamit. Ez az izé olyan, mint egy igazi szerv. Még meleg is. Ez az, bébi, most kaptad el igazán. Még az arcod is elfehéredett. De te most az előbbit gyakorlod, vagy tényleg félsz?