A színház a gyónáshoz hasonló

Csehov is a színházművészet csúcsait jelentő nagy alkotókhoz tartozik, akárcsak Shakespeare vagy a nagy görögök, azokhoz, akik az emberi természetről, az élet misztériumáról, az élet bonyolultságáról, nehézségéről a legtöbbet tudtak. Ezért gondolom, hogy bármenynyire is igyekeznénk mi – színészek és rendezők – mindent megérteni abból, amit Csehov leírt, valami mindig kicsúszik az ujjaink közül. Ahogy az élet dolgait is jobban megértem az idő múlásával, Csehov művéről is másként gondolkodom most, húsz évvel az első Ványa bácsi-rendezés után. Akkor üzeneteket akartam megfogalmazni és közvetíteni, mostanra végképp letettem erről.

A vendégrendezők többnyire a házigazdák javaslatai alapján osztják ki a szerepeket. Ön miért tartott szereplőválogatást?

Nem arról van szó, hogy ne ismerném a társulatot, hiszen számos előadásukat láttam már: az elmúlt évad repertoárjából valamennyit, de az előző években is többet megnéztem. Rendkívül nagyra tartom a kolozsvári magyar színházat, szerintem Románia legjobb társulata működik itt. Mégis szükségem volt a szereplőválogatásra, mint ahogy mindig ezzel kezdem a munkát – ha Amerikában rendezek, akkor is. Itt sokan jelentkeztek, én pedig a legmegfelelőbbeket választottam ki az egyes szerepekre.
A próbafolyamat utolsó részét a közönség is nyomon követhette, egy hétig nyilvános főpróbákat tartottak a társulattal.

Mennyiben tudtak a színészek alkalmazkodni ehhez a helyzethez, mennyire érlelődhetett az előadás a nézők jelenlétében? 

Tudtak alkalmazkodni hozzá, mert kezdettől sajátos próbastílust alakítottunk ki. Már az első napon arra biztattam a színészeket, használják a képzeletüket, legyen véleményük. Soha nem rágtam a szájukba, mit gondolok én egy adott helyzetről, semmit nem erőltettem rájuk. Igyekeztem provokálni őket, és próbáltam elérni, hogy ők reagáljanak ezekre a provokációkra, arra törekedtem, hogy egyetlen pillanatig se lankadjon a figyelmük. Tudták, hogy minden percben kísérletezünk, és csak a nap végén döntjük el, melyik megoldás marad végleges, és melyik felelt meg csupán aznapra. Megszokták ezeket a kihívásokat, így nem tűnhetett nehéznek számukra, hogy közönséggel folynak a próbák, és képesek voltak arra, hogy akár egyik pillanatról a másikra változtassanak.

Az Ön munkáját befolyásolják-e a nézők reakciói? 

Nagyon sokat tanulok a közönségtől: fél szemmel a színpadot figyelem, fél szemmel pedig a nézőteret. Fontos számomra, hogyan reagálnak, hiszen az előadás „bennük” jön létre, és nem a színészekben. Értük született a dráma is, és ebben az előadásban a közönség van a középpontban. A néző így nem maradhat passzív, nem gondolhat másra, nem nézheti az óráját. Nincs ideje rá, mert minden irányból élményekkel bombázzák. Éppolyan aktívnak kell lennie, mint a színésznek.
A nézőről azt nyilatkozta korábban, hogy az a jó, ha lehetőleg nem „megtanult leckével” érkezik a színházba.
n Mégis így érkezik. Nem változtathatom meg, nem kötelezhetem arra, hogy úgy viszonyuljon a színházhoz, ahogy én akarom. A Peter Brookkal való munka során tanultam meg, hogy a legérdekesebb tapasztalat, ha más kultúrákba látogat el az ember: Afrikában, Ázsiában, Közép-Keleten játszani olyan embereknek, akiknek sejtelmük sincs az európai színház mibenlétéről. Ehhez a közönséghez szólni, amelynek nincsenek referenciái és nincsenek előítéletei. Bizonyos szempontból az értelmiségi, elitközönség a legrosszabb. Igazából az lenne jó, ha a néző gyermeki tisztasággal figyelné az előadást, és nem előítéletek halmaza mögül. Viszont a néző mindenféle előképzetet hoz magával arról, hogyan is kell színházat csinálni, hogyan kell Csehovot színre vinni. Amikor azonban bejön a terembe, már a mi dolgunk, hogy az első öt percben megszabadítsuk ezektől az előítéletektől. Hogy ami történik, az annyira sokkolja, hogy ne legyen ideje semmivel sem összehasonlítani – például egy korábban látott Ványa bácsival. Legyen teljes a meglepetés.

Másfél évtizedes szünet után tavaly nyáron rendezett ismét az országban. Mi a magyarázata, hogy elsősorban erdélyi színházakban dolgozik? 

Erdélyben kitűnő színházak vannak, dolgozhattam már Kolozsváron és Nagyszebenben is. Nem szeretek Bukarestben dolgozni: számomra a bukaresti színház maga a provincia, középszerűnek és vidékiesnek tartom. Kolozsváron viszont minőségi a színház, és az emberek is sokkal jobban érdeklődnek iránta. Ráadásul a színészek is tehetségesebbek.

Korábbi interjúiban azt nyilatkozta: a román színházi élet hullámvölgybe jutott. Mit gondol, hogyan kerülhetne ki belőle?

Ahhoz, hogy az emberek újra bejöjjenek a színházba, valami olyasmit kell adnunk nekik, amit sem a televízió, sem a film nem nyújthat számukra. Csak a színházra jellemző, hogy egy térben vagyunk, és egy olyan szöveget osztunk meg a nézőkkel, mint a Ványa bácsi; problémákat, amelyekkel mindannyian küszködünk. Így a színház a gyónáshoz lesz hasonló, és megerősít bennünket. Ezt a vallomást csak lélektől lélekig közvetíthetjük egymás felé, semmilyen külső eszközre, gépezetre nincs szükség. Ez a színház célja.

A színházi rendezésein kívül a világ több nagy operaházában is jegyzik a munkáit. Hogyan látja az opera jövőjét, amelyről a térségünkben többnyire sötét prognózisok születnek?

Az operának bizonyos szempontból inkább van jövője, mint a színháznak. Operába ugyanis nagyon sok gazdag ember jár. Bankárok, olyan emberek, akik megengedhetnek maguknak egy 300 eurós jegyet Salzburgban, vagy a 350 dolláros belépőt a Metropolitan Operába. Tehát az opera a gazdag embereké, nem mindegyik fiatalnak van rá lehetősége, hogy opera-előadásokat látogasson. Ez természetesen rossz dolog. De a jelenségnek van jó oldala is: nagyon sok pénz van benne, és a kreatív rendezők megengedhetik maguknak, hogy hihetetlenül expresszív, érdekes és modern dolgokat hozzanak létre. És nagyon sok mindent el is fogadnak ezekből az innovációkból. Nem így a kolozsvári operában, ahol nem fogadnak el semmit, a kolozsvári opera 150 évvel lemaradt. Akárcsak a bukaresti – a román operaműfaj egésze katasztrofális helyzetben van, és egyáltalán nem tart lépést az idővel. De a nagyvilágban az opera korszerű. Rendkívül aktuális, és izgalmas dolgok születnek, annak ellenére, hogy a zene klasszikus. Az operának több esélye van a túlélésre, mint a színháznak, és sokkal több pénze is, sajnos.

Mi különbözteti meg leginkább a színházi és az operarendezői gondolkodást?

Az operarendezésben meghatározó a zene, például Csajkovszkij földöntúli szépségű zenéjét hallgatva nagyon könnyen dolgozom. A zene sokat segít abban, hogy képekben tudjam kifejezni magam. A színházban viszont nincs zene, itt a színészeknek kell megteremteniük a zenét, és ez sokkal nehezebb. Mindkét esetben hiányzik számomra valami: az operában hiányzik a színészek tehetsége, a színházban pedig a zene.

Andrei Şerban - 1943-ban született Bukarestben. 1968-ban végzett a bukaresti Színház- és Filmművészeti Intézet rendező szakán. A Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színházban debütált. 1971-ben Ellen Stewart, az amerikai La MaMa Színház igazgatójának meghívására New Yorkban rendez. Előadásait látva, Peter Brook meghívta az általa alapított Nemzetközi Színházkutató Központba (Institute for Theatre Research), a későbbiekben Peter Brook több előadásában is közreműködik. 1970-től mintegy húsz évig a Robert Brustein vezette American Repertory Theatre vendégrendezője. Több mint 39 országban rendezett szakmailag jegyzett színházi és opera-előadásokat, számos híres egyetem meghívott előadója, munkásságát rangos kitüntetésekkel ismerték el.