A szenvedéstörténet és a feltámadás a zenében

Passió és evangéliumok

A passió, Jézus Krisztus szenvedésének és halálának elbeszélése már a 4. században önálló műfajjá válik, négyszáz év múlva a nagyhéten mind a négy evangélista szövegeit énekelik, virágvasárnap Máté, nagykedden Márk, nagyszerdán Lukács és nagypénteken János írása szerint. A gregorián recitáló stílusát a szent szövegek többszólamú vokális feldolgozása, a motetta követi, míg a 17. század közepén jelenik meg a nagyobb lélegzetű, a biblikus és allegorikus-vallásos szövegeket már dramatizálva előadó oratórium. A passió a reformáció korában újul meg, amikor a szertartásokon a nép nyelve kap fontos szerepet. Bach életművének figyelemreméltó eleme, hogy mind a négy evangélista írását feldolgozza. A Márk-passiónak csupán a szövege maradt fenn, s a bachi életmű ismeretében történtek ugyan erőfeszítések a rekonstrukcióra, de ez inkább olyan zenei stílusgyakorlatként értékelhető, mint Schubert Befejezetlen szimfóniájának teljessé tétele, vagy Puccini Turandotjának befejezése. S noha a Bachnak tulajdonított Lukács-passió szerkezetében megegyezik a János- és Máté-passió struktúrájával, továbbá a zeneszerző saját kezűleg papírra vetett hangjegyeivel találták meg, máig sem csitultak el a viták körülötte, hogy valóban a Tamás-templom orgonistájának tollából származik-e, vagy csupán tanulmányozási céllal másolta le egyik, mára feledésbe merült kortársának a művét.

A János- és Máté-passiókat viszont mind a mai napig az oratóriumirodalom kimagasló alkotásai között tartják számon. Az előbbiben Bach még szerényebb apparátust használ, hat évre rá, az 1729-ben bemutatott Máté-passióban a korabeli feljegyzések szerint viszont már az akkori viszonyok között jelentős, 60 tagú előadói gárda szerepelt. A két mestermű elemzése oldalakat venne igénybe, maradandóságához hozzájárult, hogy a kor szellemével ellentétben mellőzött minden teatralitást, s az Evangelista végig hűen követi a bibliai textust.

A passió műfajnál mindenképpen meg kell említeni egy hamburgi városi tanácstag, Barthold Heinrich Brockes nevét, aki 1712-ben jelentette meg A világ bűneiért szenvedő és életét áldozó Jézus címmel librettóját, amely az akkori evangélikus pietista mozgalomban gyökerezett. Szövegében mind a négy evangélium szövege fellelhető, s a kortárs operák formai hatását is tükrözi. Többek között a német érett barokk két kiváló mestere, Telemann és Händel is megzenésítette, azóta a világ Brockes passió néven ismeri.

Az Istenanya gyötrődése

Jacopone da Todi Stabat Mater című verse a 12. századi siratóénekek lírai feldolgozása. A tízszakaszos költemény Máriának, az anyának a fájdalmát tárja elénk.

„Állt az anya keservében

sírva a kereszt tövében,

melyen függött szent Fia.”

(Babits Mihály fordítása)

A zeneszerzők hamar felismerték a költemény értékeit, s az érzelemdús, sokszínű bemutatás lehetőségét. Többek között Alessandro Scarlatti, Emanuele d’Astorga, Antonio Vivaldi, Antonin Dvorak, Francis Poulenc ábrázolta különböző korban az Istenanya gyötrődését, mégis két olasz zeneszerző darabjára hívom fel a figyelmet.

Giovanni Battista Pergolesi mindössze 26 évet élt, de két művével – az egyfelvonásos Úrhatnám szolgáló című operájával és Stabat Máterével – örökérvényűt alkotott. Az utóbbit halála évében írta. Nem a fennkölt stílus, hanem a korban szokatlan üde hang, könnyed dallamvilág, a nápolyi opera dallamvilága jellemzi, s korábbi műveiből is gyakran idéz benne részleteket. Zsenialitásának köszönhetően mégis egységes, nagy formátumú mű született. Talán az „Eja mater” (Kútja égi szeretetnek…) tétel alt áriája viszi el a művet az operaműfaj felé, de ezt is graciózus finomsággal teszi.

Ezen is túllép Rossini, aki Stabat Materében egyre inkább az operai, mintsem a szakrális hagyományokat követi. Barátja, a befolyásos pénzember, Alexander Aguado kérésére fog hozzá a mű komponálásához, nem nagy meggyőződéssel, mivel mindenképpen szerette volna elkerülni az akkor már nagyon népszerű Pergolesi-művel való összehasonlítást. Betegség, évtizedes kihagyás hátráltatja a mű 1842-es bemutatását, amelyet a kortársak Haydn Teremtésével helyeznek egy sorba. A mű legvitatottabb, talán kissé komikus, de egyben legnépszerűbb tétele a „Cujus animam” (Lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia). A tenor ária az anyai bánat helyett egy győztes hadvezér diadalittas strettájára emlékeztet, s olyan nagyságok vitték sikerre, mint Pavarotti.

Szent Bernát himnusza és a feltámadási oratórium

Clairvaux-i Szent Bernát apát himnusza alapján komponálta élete főművét az evangélikus zene halhatatlan alakja, Diderik Buxtehude. Az 1680-ban született alkotásnak a Rhytmica oratio címet adta. Eredeti címe jóval hosszabb, és irodalmi fordítása így hangzik: „A mi szenvedő urunk Jézus szentséges tagjai, amelyet szíve iránti teljes odaadással énekelnek.”

A mű tulajdonképpen versbe öntött elmélkedések sorozata. Minden egyes szakaszt a szenvedő Krisztus egy-egy megsebzett tagjának szentelte a szerző. A zenekari bevezetőket többszólamú énekkari rész követi, majd az olasz hatást tükröző ária continuoval szólal meg. Heinrich Schütz, a német barokk protestáns zene kiváló mestere 1623-ban adta ki Feltámadási oratóriumát (Jézus örömteli és győzedelmes feltámadásának története), amely egyesíti a korál és motetta koncepciót, a szentszövegeket korál formában, az egyes szereplők megszólaltatását motettikusan dolgozza ki, követve a régi hagyományt, amely szerint a főbb szereplők szólamát nem egy, hanem több előadóra bízza. Az olasz hatást tükrözi, hogy a hagyományos recitálást madrigalizmussal színezi.

Állva végighallgatott Alleluja

Krisztus szenvedése és a húsvéti öröm együtt jelenik meg Händel Messiásában, amely még a szerző életében halhatatlanná vált, s melynek Alleluja tétele igazi „sláger” ma is. Sikerének titka, hogy a német szerző ismerte az akkori angol közönség ízlését, s alkotóereje teljében, számos sikeres művel a háta mögött öntötte egész tudását írásba. Az 1743. március 23-i londoni bemutatón a már említett Alleluja résznél a királlyal együtt felemelkedett az egész közönség, s azóta is tradíció azt állva végighallgatni. Lényegesen hosszabb ideig, 13 évig tartott Liszt Krisztus-oratóriumának komponálása, amelyet gyakran állítanak párhuzamba a Messiással. Formailag mindketten Krisztus életét dolgozzák fel, és a csúcspont mindkét helyen a feltámadás öröme, a dramaturgia és a felépítés viszont igen távol áll egymástól. A mű ősbemutatója a weimari Herder templomban volt, s rá fél évre már a pesti Vigadóban a magyar közönség is élvezhette.

Crucifixusok, nagypénteki lamentáció

A kisebb lélegzetű művek is megszámlálhatatlan alkotással kötődnek az ünnepkörhöz. Különösen népszerű volt évszázadokon át a Crucifixus mint önálló zenei műfaj, amely az apostoli hitvallás néhány sorára támaszkodik: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették…” 1667-ben született a velencei iskola egyik kiváló képviselője, a Szent Márk-templom karnagya, Antonio Lotti. Hat, nyolc és tíz szólamban írta meg hasonló című művét, ebből a magyar kórusok legnépszerűbb kiadványa, Forrai Miklóstól az Ezer év kórusa a hatszólamú verziót adja közre. Lotti földije és kortársa volt Antonio Caldara, akinek 16 szólamú feldolgozása mélységes fájdalmával, zenei igényességével a 17. századi kórusirodalom egyik becses remekévé vált. Rossini Crucifixusának van egy hangtörténeti érdekessége is. A lemezgyűjtők rejtegetett kincse az 1902-ben készült felvétele, amelyen a művet az egyik utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moresschi énekli, akit honfitársai – kivételes énekesi adottságait elismerve – a „Róma angyala” titulussal tiszteltek meg.

Sok szerző Jézus halálának pillanatát dolgozza fel: Velum templi scissum est. Et omnis terra tremuit. (A templom függönye kettéhasadt: Az egész föld megremegett: a lator a kereszten felkiáltott, mondván: Emlékezz rám, Uram, ha birodalmadba térsz.) Az idézet első két szava, a Velum templi lett a műfaj neve. Megzenésítői közül Palestrina emelhető ki, akit a Szent Péter-bazilikában található sírján a felirat a zene fejedelmének nevez. Figyelemre méltó többek között Monteverdi egykori tanárának, a cremonai Marc’ Antonio Ingegnerinek a feldolgozása, amely kivételes szépségének és könynyen énekelhetőségének köszönhetően a magyar kórusok körében is igen népszerű.

A nagypénteki lamentáció textusát, Jeremiás siralmait idézi az O vos omnes (Ó, ti mindnyájan, kik átmentek az úton, figyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam!). Számtalan zeneszerző dolgozta fel e szenvedést sugárzó szavakat: Giovanni Croce, Giovanni Paolo Cima, továbbá a 16. századi „római iskola” egyik legnagyobb mestere, Tomás Luis de Victoria. De a téma felkeltette az érdeklődését a szerencsétlen sorsú, a maga korában kivételes hangzásvilágot teremtő Carlo Gesualdónak is. A feltámadás örömének egyik legismertebb kórusa, Bach Ragyogva tűz a napsugár című kórusműve a BWV 630. számú korálelőjátékon, a Heut triumphiret Gottes Sohn címűn alapszik. Ennek Kerényi György-féle fordításán immár generációk nevelkedtek.

Kodály, Bárdos, Halmos művei

A 20. század a magyar egyházzenében is megújulást hozott. Kodály Zoltán mintegy 50 egyházi művet írt, s munkásságának egyik gyöngyszeme, fiatalkori műve a Stabat Mater, amelynek férfikari és vegyes kari változata talán ritkábban hangzik fel koncertpódiumokon, pedig egyszerű dallamvezetése és méltósága hűen tükrözi az anyai fájdalmat.

Bárdos Lajos egyházzenei munkásságát négy mise és számos kórusmű jellemzi. 1927-ben komponálta Világmegváltó Jézus vegyeskari művét, amely tulajdonképpen rövid ima.

Halmos László neve külhonban talán ismerősebben cseng, mint idehaza, pedig Bárdossal együtt ő is a magyar egyházi zenén munkálkodott. Zeneszerzőként, egyházkarnagyként és zenepedagógusként is jelentős hírnévre tett szert. Munkásságának egyszerű, de hatásos darabja a Terra tremuit. A kórusmű forte indítása a címnek megfelelően a megváltó halálakor megmozduló földet jeleníti meg, s végül egy felszabadult Allelujában végződik.

Deák-Bárdos György egyházzenei életművében 10 mise és számtalan kórusmű, motetta található. Parasceve című nyolcrészes motettasorozatának legnépszerűbb darabja az Éli, éli!.. A szuggesztív kórusmű tulajdonképpen folyamatos fokozás, melynek csúcspontja a Máté evangéliumában idézett jézusi haláltusa utolsó szavai: „Éli, Éli, lámmá szábáktáni”, azaz „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” A hangerő egyre fogy, s pianissimóban zárul a kórusirodalom e 20. századi remeke.

Csermák Zoltán

A szerző újságíró, operakritikus