A szenvedés tolvajlói

Az eredetileg stúdióprodukcióként bemutatott, a gyergyószentmiklósi színházi kollokviumon nagyszínpadi előadássá „átszabott” produkció elkerüli a Tamási színpadra szánt alkotásai esetében sűrűn felmerülő népszínműveszélyt. Tömör drámává sűrűsödik, amely állandóan magas lüktetésszámon tartja a néző pulzusát. Legfeljebb a kakasos-tyúkos folklórerotikus jelenetek alatt engedélyez némi lazítást egy soron következő feszültségadag előtt.

Kláris asszony öt éve vár a háborúba-fogságba szakadt férjére, miközben érzelmekben gazdag hús-vér aszszony, csábításokkal szembesülő, uram bocsá’ gerjedelmekkel küzdő gyarló teremtés. A férje emlékéhez való szűzies ragaszkodása szinte kihívás a környékén sündörgő hímeknek, akik, ha nem is könnyű, de elejthető prédának tekintik a férjére váró menyecskét. Kláris azonban rendíthetetlen, még ha néha meg is mutatja válla fehérjét a legrámenősebb ostromlónak számító Paskál kántornak. Magárahagyottságában és elkeseredett reménykedésében a babona határán mozgó kapaszkodókat keres, miközben ereje határán fuldokol a hímek ostromával és saját lázadó testével vívott küzdelemben.

Férje, Gellért az évekre távolba szakadt férfi szinte hagyományos, a katonatársak által is szított féltékenységgel a lelkében tér haza – titokban. Úgy gondolja, hogy mindenről tudnia kell, mielőtt újrakezdi kényszerűségből félbeszakított házaséletét. Követet küld kipuhatolni az asszonya körüli állapotokat, majd csuhás barátként jelenik meg Kláris előtt. A hitbuzgó asszony szinte megváltásként fogadja az egyházi embert, mint tálcán kapott lehetőséget, amely révén újra patyolatfehérre moshatja be nem teljesített vágyakozása által beszennyezett lelkét. Miután azonban szembesül azzal, hogy a barát helyett a férjének gyónt, kifosztottnak, becsapottnak, lemeztelenítettnek érzi magát. A megálmodott visszatérés illúziója szertefoszlik, s a néző sokáig gondolkodhat azon, hogy a zárójelenetben ravatalon fekvő, lélekben halott asszonyt lát-e, vagy rendíthetetlenül higgyen a szerelem és újrakezdés örökkévalóságában.

Török Viola rendezésének nagy erénye épp Tamási világának jó értelemben vett pragmatizálása. A megbocsátás, a szerelem mindenekfelettiségének prédikálása ugyanis hiteltelenné tenné ezt a mélységesen emberi történetet, amelyhez hasonlót csak nagyon kevés ember nem kényszerül megtapasztalni élete során. Kláris és Gellért külön síkokon futó, mégis közös drámájának az eredetitől való elkanyarítása – Tamási kissé melodramatikus, egymás nyakába borulós véget írt a darabnak – azonban olyannyira hús-vér valósággá változtatja a cselekményt, hogy szinte zsigereinkben érezzük az akaratlan kínzás késztetését és fájdalmát. A pontosan kidolgozott részletek mellett elsősorban Pál-Ferencz Gyöngyi briliáns alakítása, illetve Mátray László hullámzóbb színvonalú, de összességében végig a „közelben lévő” Gellértje teszik erőssé és hitelessé a produkciót. A két ember összehangoltsága erős, ezt a szimultán gesztusrendszer is fokozza: két olyan ember „párviadalát” látjuk, amelyben az egyik által megkezdett mozdulatot sok esetben a másik fejezi be.

Alakításuk szinte „agyonnyomja” az egyébként figyelemre méltó karakterszereplőket. Tavaszi Barka (Fekete Mária) színpadra libbenésével szinte érezhetően tavaszi szellő lengi be a környéket. Kláris asszony cselédje-társalkodónője tündérszerű teremtés, csípős nyelvvel, egészséges szemérmességgel, de kellő bátorsággal is megáldva, ha a kínálkozó szerelmet kell felismerni. Pálffy Tibor Paskálja az ellenpólus, a démonizált rossz, akinek gusztustalan kéjsóvárságát felerősíti testi hibájának hangsúlyozása. Nagy Alfréd karakterrel tölti meg Kupás Tódor kissé elnagyolt figuráját, a katona maga a megtestesült normalitás, aki Gellértet is megpróbálja kizökkenteni rögeszmés féltékenységéből, hogy aztán saját bimbózó boldogságára koncentráljon, azt melengesse féltve-őrizve.

Könczei Árpád feszültséggel teli, időnként vészjósló zenéje szinte tapinthatóvá teszi a színpadon végig jelen lévő szenvedést, amelynek „tulajdonjoga” a dráma egyik kulcskérdése. Kláris úgy érzi, meglopták a szenvedését, amely csakis az övé, mert ő nevelte-őrizgette magában férje után való vágyakozásában. Szenvedése ellopott darabjával, úgy érzi, a bizalom is odalett. Talán továbbra is szerethetné az urát, ám korántsem mindegy, hogyan szeretünk. A kölcsönös bizalom szertefoszlása művi dimenzióba helyezné kettejük szerelmét, s ebbe Kláris belehalni látszik. A folytatást azonban ránk bízza az előadás: döntse el ki-ki, a maga életéből vett minták alapján.

Cs. S.

Tamási Áron: Boldog nyárfalevél. Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Rendező: Török Viola; dramaturg: Török Viola és Prezsmer Boglárka; díszlet: Bartha József; jelmez: Dobre Kóthay Judit; szcenikus: Deák Barna; zene: Könczei Árpád; koreográfia: Ivácson László. Szereplők: Vaska Gellért: Mátray László; Kláris: Pál-Ferenczi Gyöngyi; Kupás Tódor: Nagy Alfréd; Dobola Paskál: Pálffy Tibor; Tavaszi Barka: Fekete Mária; Lenge Bálint: Kolcsár József; Torzsa Márton: Debreczi Kálmán; Mátyus: Márton Lóránt; Vikota: D. Albu Annamária; Asszonyok: Ruszuly Éva, Sebestyén Melinda.

fotó: Barabás Zsolt