A Szagok Ura

Egy másik nagy német, Patrick Süskind A parfüm – Egy gyilkos története című regényét eleve megfilmesíthetetlennek tartották sokáig, mondván, hogy az érzékeknek olyan területét ábrázolja elementáris erővel, amely a vizuális szférában aligha közvetíthető: a szaglást, az illatok megfoghatatlan világát. Akik így érveltek, elfeledkezni látszottak arról, hogy a könyv, a leírt szó épp olyan nehézségekkel küszködik önmaga „érzékivé tételét” illetően, mint a (mozgó)kép. A parfüm adaptációjának persze sokkal prózaibb akadályai is voltak: Süskind egészen a közelmúltig nem volt hajlandó eladni időközben világsikerré vált művének jogait. „Megenyhülése” állítólag 10 millió eurójába került Bernd Eichinger producernek, az új német film legfőbb mecénásának és szervezőjének, aki A lé meg a Lolával befutott Tom Tykwerre bízta a produkció megrendezését. Nem választott rosszul.

Lélekszínház
Tykwer filmje új köntösbe öltöztet több olyan filmes műfajt, amelynek kialakult „nyelve” van. A parfümöt némi fenntartással „kosztümös filmnek” minősíthetjük: főhőse, Jean-Baptiste Grenouille a történet szerint a 18. század egyik legzseniálisabb szörnyetege volt. Tykwer megfosztja mesterkéltségétől a kosztümös műfajt, azaz végre egy olyan alkotás született, amelyben a jelmezes szereplők nem úgy hatnak, mint valami frissen sminkelt próbababák. Tudjuk azt is, hogy külön felületkezelő csoport dolgozott azon, hogy a korban valószínűsíthető koszszintet naponta prezentálja. (Elképesztő egyébként, hogy A parfümről írott bírálatok némelyikében mennyi butaságot olvashatunk a film miliőjével kapcsolatban: több kritikus fontosnak tartja megemlíteni a „sötét középkor fojtogató világát” – miközben a történet a „fény századában” játszódik; de hát minden, ami sötét, bűzös és fojtogató, az nyilván a középkorral van összefüggésben.) Párizs legbűzösebb helyén, a halpiacon születik Grenouille, az illatok ördögi géniusza (Ben Whishaw lenyűgöző alakítása), aki a világ legkifinomultabb szaglószervével rendelkezik, neki viszont – a sors fintora – nincs szaga. Õ a „láthatatlan ember”: szagolhatatlan, s ezért észrevehetetlen. Egy senki, egy gnóm, akit még csak nem is utálnak, csak átnéznek rajta és talán viszolyognak tőle; aki azonban képes arra, hogy begyűjtse és bensőjében elraktározza a világ ezernyi összetett illatát. A filmnek – akárcsak a regénynek – ilyen értelemben nincs története: egy végzetes szenvedély, megszállottság folyton ismétlődő szekvenciáit, villanásait láthatjuk, egy dramaturgiailag jól kidolgozott – szinte klasszikusnak ható – elbeszélésszerkezet mentén (ezt nyomatékosítja a narrátori hang alkalmazása is). Tykwer rá is erősít erre a narratív vonalra azáltal, hogy egy adott ponton szabályos sorozatgyilkos-moziba fordítja át a filmet, megteremtve egy új, filozofikus Norman Bates-figurát. Ha valamit felróhatunk adaptációügyben a rendezőnek, éppen ez: túl sok gondot fordít a nézői elvárásokat jobban mozgósító serialkiller-szálra, és túl keveset arra a bonyolult és a könyvben finoman megrajzolt folyamatra, amely Grenouille lelketlen gyilkossá válásához vezet. A hegyi magányban eltöltött hét év – amelynek során Grenouille tulajdonképpen önmagával találkozik pompás „lélekszínházában” – méltatlanul összezsugorodik, hogy átadja helyét a filmet felgyorsító akciósorozatnak.
Tykwer nagy erénye azonban az, hogy mégis megkísérli a lehetetlent: képekben átadni, vizuálissá formálni az olfaktív élmény szuggesztivitását. A film legnagyszerűbb képsorait nem is a lebilincselő történetvezetésnek, hanem ennek az igyekezetnek köszönhetjük. A textúrákkal, felületekkel való játék, az emberi test és bőr érzéki élménye, a „szétvágott”, atomjaira bontott nagyközelik és szuperközelik szinte émelyítő sorjázása teremti meg azt a percepciós hálót, amely a mitikus történet legfőbb lényegét, az illatok és szagok bódító világát képes közvetíteni. Egy sárgabarack belseje, egy lány szépen ívelt nyaka, a víz színe, a kő anyaga... A filmkép „érzékiesítésének” magasfokát jelenti a német rendező filmje: vigyáznunk kell, nehogy elszédüljünk mozizás közben.

Az ember illata
A történet nagyon erősen épít Grenouille karakterére: ő mindennek az alfája és ómegája, nem létezik más világ az övén kívül – s bár kívülről, objektív megvilágításban látjuk, kénytelenek vagyunk feladni tartózkodásunkat, alávetni magunkat a főhős szubjektív látásmódjának. Másként képtelenek lennénk felfogni és elfogadni azt a tényt, hogy Grenouille-nak nincs erkölcse: azaz nem hétköznapi értelemben erkölcstelen, hanem egy olyan lény, aki nem rendelkezik a konvencionális morál leginkább kodifikált elemeinek tudásával sem. Miután Baldini mester (Dustin Hoffman) illatszerműhelyében megtanulta az illat konzerválásának csínját-bínját, a legtökéletesebb parfümöt akarja előállítani, és mindent ennek a törekvésnek vet alá. A legtökéletesebb parfüm pedig az ember illatának – tapinthatatlan lényegének – lepárlásából származik. Így jönnek a képbe a legszebb (szűz)lányok, a legjobb illatesszenciák hordozói. Grenouille a szépséget nem a szemével, hanem az orrával érzékeli: a vörös hajú, valószínűtlenül gyönyörű Laura Richis (Rachel Hurd-Wood) is ezért válhat fordított Quasimodo-rajongásának tárgyává, koronázatlan királynőjévé. Az emberparfüm, a tökéletes Szépség párlata elkészül – s ez hordozza magában Grenouille végső győzelmét és végső pusztulását. Elfogatása után, a vesztőhely grandiózus nagyjelenetében a puszta jelenléte áterotizál mindent: először életében arra késztet embereket – tízezer embert! –, hogy őt és egymást szeressék. „Aki ura a szagoknak, az uralkodik az emberi szívek fölött is” – csak egyetlen szív, a sajátja fölött nem bír hatalommal. A filmtörténet egyik legszebben megfestett bacchanáliáját nézve döbben rá, hogy számára csak a gyűlölet maradt, hisz ő az egyetlen, aki tudja, hogy a mindent átható, a világot megváltoztatni képes, abszolút illata mesterséges. Tőle származik, de nem ő maga. Ezért indul el, és adja oda magát Párizs csőcselékének, hogy – tiszta szeretetből és szerelemből – szó szerint széttépjék, felfalják.
És itt fordul át a film – a regényhez méltó jelentős alkotás, Tom Tykwer igazi rendezői antréja – az emberi-művészi lélek zsenialitásának és démoniságának határterületét vizsgáló példabeszédből valóságos, bibliai értelemben vett passióvá. 

A parfüm – Egy gyilkos története (Das Parfum – Die Geschichte eines Mörders), színes, német–francia–spanyol, 147 perc, 2006. Rendező: Tom Tykwer. Patrick Süskind regényéből a forgatókönyvet írta: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer. Operatőr: Frank Griebe. Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer. Producer: Bernd Eichinger. Szereplők: Ben Whishaw (Jean-Baptiste Grenouille), Dustin Hoffman (Baldini), Alan Rickman (Antoine Richis), Rachel Hurd-Wood (Laura Richis), Karoline Herfurth (barackárus lány). n