A soha meg nem élt életek filmje

Pedig igazán minden megvan egy jó nagy Coppola-visszatéréshez: Tim Roth, az utóbbi évek egyik legtöbbet dicsért színésze; egy izgalmas, erõsen önéletrajz-szagú, sci-fit, fantasyt sem nélkülözõ, de alapvetõen szerelmes novella; az okkultizmus különbözõ erõsségi fokával rendelkezõ nyelvészeti, kultúr- és vallástörténeti utalások garmadája a sznoboknak; többé-kevésbé autentikus forgatási helyszínek és szereplõk. S valahogy a film még akkora erõvel sem tud ütni, mint a Coppola lányáé, a haloványan is érdekes Marie Antoinette.
Lehet, az a legnagyobb baj, hogy Coppola hatalmas küldetéstudattal van megáldva, már ami a szerzõi film és a hollywoodi film viszonyát illeti. Hogy ti. nem akar teljesen betagolódni a mûfajfilmesek közé sem, de azért jó dolog hatalmas költségvetésbõl dolgozni, valamelyik zsáner jótékony leple alatt. Talán ez tette híressé a hetvenes években, talán nem, az viszont szent, hogy már nem áll jól neki. Ezúttal a lehetõ legtöbb mûfajt zsúfolta bele ebbe a két órába: van itt skizodráma, történelmi (értsd: kosztümös) film, sci-fi és fantasztikum, románc, némi thrillerelemekkel. Ez a gomolygó örvény meg beszippantja a filmet, mint a mélység az Eliade-szereplõket szokta. Na és a filmtörténeti utalások sem mennek már túl finoman Coppolának. A leggyalázatosabb, amikor a máltai sólyomról hangzik el egy szóvicc.
Dominic (Tim Roth meggyõzõen artikulált játékával) egy öreg nyelvészprofesszor a harmincas évek Romániájában, akit két dolog nyomaszt: az egyik, hogy nem tudja befejezni az életmûvét, a nagy könyvét a nyelv eredetérõl, a másik pedig a Nõ emléke. Egy villámcsapásra összejön neki mindkettõ. A szó szoros értelmében: belecsap egy villám. Ettõl kezdõdõen újjászületik: új fogakat kap, kisimul a bõre, újból fiatal lesz, sõt folyamatosan ugyanannyi idõs marad – hatalmas tudást felhalmozva. Sõt személyisége is megkettõzõdik: néhány meghitt jelenetben két Tim Roth van a képen, akik egymással beszélnek. Persze a nácik azonnal érdeklõdni kezdenek a fenomén iránt, ezért professzorunk Svájcba menekül. Itt találkozik Veronikával (Alexandra Maria Lara hamvas és üde játéka), aki fenemód hasonlít fiatalkori szerelmére, Laurára. És mit ad isten, Veronikába is villám csap. Ettõl meg öregedni kezd. A másik tulajdonság, amit megszerez, hogy újra tudja élni az emberi fejlõdéstörténetet, nyelvészeti szakaszok szerint felbontva. Ez, tudom, furcsán hangzik, de a filmben is pontosan ilyen furcsa. Ez arra lesz jó, hogy meg tud merítkezni szanszkrit meg egyéb nyelvekben és kultúrákban. Dominicnek ez épp kapóra jön, hisz az elveszettnek hitt szerelem mellett most esély látszik arra, hogy megtalálja az õsnyelvet. Coppolának is kapóra jön, hiszen erre a füzérre számtalan megszáradt filozófiai bigyó fûzhetõ fel, szinte tetszõleges sorrendben, a nézõ összezavarása címû játék részeként. Ráadásul még a poént is elmagyarázza néha, ami szintén nem tesz jót a filmnek.
Én is elmagyarázom: az egyik poén az, hogy miközben a szeretett nõ öregszik, a professzor ugyanannyi idõs marad – értsd: a szerelem nem tart örökké. A másik pedig a slusszpoén, ami nincs teljesen kifejtve, de lehet, hogy jobb is: amint kiderül, hogy az egész csak álom volt (?), Eliade hál’istennek intelligens fogódzókat nyújt Coppolának, hogy kikerülje ezt a végsõ nagy dramaturgiai giccset.
Az sem feltétlenül tesz jót a filmnek, hogy digitálisan forgatták. A képek helyenként sterilek lesznek, a belsõk hitványul sárgásak, a mozgás szinte tévéjátékszerû. A speciális effektek (mert azok is vannak) is kilógnak a sorból, kicsit olyanok, mint amikor az ember tízéves unokahúga rátenyerel az After Effectsre, és már nincs meg az eredeti nyersanyag.
Ami a legeslegjobban idegesít engem amerikai rendezõk Európában játszódó és Európában forgatott filmjeiben, az az erõltetett tájszólás. Attól lesz valaki autentikus, hogy autentikus ízzel beszél angolul. Ez akciófilmekben jópofa, amikor a fõhõs a kínai ellenféllel veszekszik. Egy Eliade-adaptációban vazelinszaga van. Vazelin, amivel a nyikorgó filmszerkezetet próbálták megolajozni.
Talán túlzottan rosszindulatú voltam a filmmel szemben. Mert azért van benne jó dolog dögivel: egy-egy nagyon „egyszerû, de nagyszerû” filmes megoldás (Tim Roth öreges mozgása), egy-egy szerethetõ színészi megmozdulás, egy-egy ügyes dizájn-elem, helyszín. És ha belegondolunk, Eliadénak sem az lehetett a célja, hogy egy túl egyszerû történettel traktálja az utókort. Ez sem egyszerû: az újra átélt vagy soha meg nem élt életek összefonódása, az idõsíkok nem konvencionális, dramaturgián belüli kavarodása, az örvényszerû, magába szippantó mûszerkezet.
Ezen a filmen az látszik leginkább, hogy Coppola egy szívének nagyon kedves kisregényt vitt filmre, beleadott apait-anyait, izzadt, nehogy véletlenül klisés szerkezeteket kelljen használnia – ami úgyis elkerülhetetlen. Túl sokat markolt – mintha a film készítõi nem ültek volna le az elején meghatározni a film alaphangulatát.
Nem túl jó film, mégis mindenkinek ajánlanám. Nemcsak Eliade miatt, hanem azért, mert Coppola inkább felvállalja az esetleges rossz kritikai fogadtatást, de kiáll a saját ötletei mellett. Hátha ez a film csak egy rozsdátlanító kúra az öregedõ mesternek a következõ filmjéhez, ami nemcsak eredeti, hanem élvezhetõ is lesz.

Fiatalság nélküli fiatalság (Youth Without Youth / Tinereþe fãrã tinereþe), amerikai–német–olasz–francia–román, 124 perc, 2007. Mircea Eliade mûve alapján írta és rendezte: Francis Ford Coppola. Operatõr: Mihai Mãlaimare jr. Vágó: Walter Munch. Látvány: Cãlin Papurã. Zene: Osvaldo Golijov. Producer: Francis Ford Coppola. Szereplõk: Tim Roth, Alexandra Maria Lara, Bruno Ganz, André Hennicke, Marcel Iureº, Adrian Pintea, Florin Piersic jr.