A Rózsa által

A minta még mindig működőképes. Napjaink egyik népszerű regénytípusának látszik a történelem meg-megbolygatása mindenféle krimi meg fantasy panel beillesztése érdekében, gondoljunk csak olyan szerzőkre, mint Steven Saylor, aki az ókori Rómába helyezi nyomozóját, Caleb Carra, aki a 19. század végi New York gondos és aprólékos feltárása mellett a modern bűnüldözési eljárások megszületéséhez is elkalauzolja olvasóját, vagy itt van az e lap hasábjain egyszer már felemlegetett Susanna Clarke, aki nagyszerű Hollókirály című regényében a napóleoni háborúk korszakába csurrant egy csepp mágiát, vagy az ugyancsak e viszályhoz nyúló Naomi Novik, aki egyenesen sárkányos fantasyt ír bele a történelembe. Sansom, csakúgy mint Saylor és Carr, történész végzettségű, PhD-fokozattal rendelkező tudós, aki azonban ismereteit nem tanszékeken kamatoztatja, hanem az írásból él.

A regény a Tudor-korba vezeti el az olvasót. VIII. Henrik feleségkivégezgetős, vallásreformálós időszakába, Cromwell főminiszterségének idejébe. Az elbeszélő-főszereplő, a kissé Quasimodo-mintára kitalált Matthew Shardlake jogász, jogtudós, Cromwell régi harcostársa a reformáció mellett elkötelezettek táborában, a regény idején kisebb-nagyobb problémás ügyek megoldásában segít az immár vitathatatlanul nagy embernek. A problémás ügy jelenleg éppen az, hogy a római pápához titokban még húzó, közmondásos eretnekségben és ocsmányságok közepette élő apátságokat fölszámolják, vagy pontosabban, rábeszéljék őket, hogy „önként” hagyjanak fel tevékenységükkel. Az egyik ilyen ügyben kiküldött megbízottat azonban egy dél-angliai monostorban brutálisan meggyilkolják. A púpos Shardlake és elmaradhatatlan csaknem-apród-segítőtársa elindulnak, hogy kiderítsék mi történt, kézre kerítsék a gyilkost, és folytassák az apát meggyőzését, ha kell, különféle kényelmetlen bizonyítékok feltárásával is. Kézenfekvő tehát a hasonlóság Melki Adso elbeszélésével, de a továbbiakban kissé másképpen alakulnak a dolgok. Sansom regényének legfontosabb mondanivalója a nyomozás hátterében az lesz, hogy ebben a sajátos reformációban tiszta szándékok egyik oldalon sincsenek. Hogy a régi rend ugyan elkorhadt és feltétlen változtatásra szorul, azonban azok, akiknek kezében a változtatás lehetősége, sőt joga van, már a kezdet kezdetén legalább annyira romlottak és alantasak, mint a régi rend hívei. A nyomozás során az elkötelezett Shardlake, számára egyre megrendítőbb bizonyítékaival szembesül pártfogói gonoszságának és romlottságának, hogy maga is zavarodottan kerüljön ki az egészből.

Különben minden panel megvan: a szereplők nem azok, akiknek elsőre tűnnek, Shardlake nyomozása tele van váratlan fordulatokkal, az olvasó elég sokáig nem sejt semmit, és amikor már sejteni is véli a dolgokat, még akkor se tudja teljesen összeilleszteni a képet. Illanó, kámzsás árnyak, múltbéli sötét titkok, rejtett perverziók kerülnek felszínre. A szerzetesek persze olyanok, amilyennek az ősminta is mutatta őket: vannak köztük szodomitának nevezett, férfiakhoz vonzódók, vannak a női cselédeket kerülgetők, vannak közönséges őrülteknek tűnők, mások kapzsik és mohók vagy szadisták, vagy a kényelemnek és fényűzésnek élők. De mondom, ezek a panelek még mindig működőképesek, és Sansom egyáltalán nem abban a kamaszos zavarodottságban szenved, hogy a papok rosszak, a többiek viszont jók. Nem, mindenkinek van valamije, amire nem lehet túl büszke.

Még Shardlake-nek is. Itt van például testi torzulása, amely millió kisebbségérzési helyzetbe sodorta, nyilván még azt is megérezzük, hogy ennek köze van a pápistákkal szembeni ellenérzéseihez, azontúl félig-meddig a kívülállóság, a különcség már-már hard boiled-krimik féle nyomozóját állítja elő ezzel Sansom. Lelki szorongásai, romantikus vonzalmai időről időre felszínre kerülnek – de érzésem szerint épp ezek a részek azok, ahol elbizonytalanodik a szerkezet. Mert valahogy nem tűnik hitelesnek ez a fajta tépelődés. Úgy érzem, egy kicsit elvéti az arányokat a szöveg, amikor a politikai krimi műfaját megpróbálja bensőségesebbé tenni. Ehhez mintha Sansom nem értene, vagy az alanyául választott, „testi torzuláson” keresztülment jogtudós személyiségének ezt a rétegét nem tudta volna fölfejteni: azt is mondhatnám, van egy olyan érzülete a dolognak, hogy Sansom tudja, hogyan működik a történelem, de nem tudja, hogyan működik az ember.

A regénye ettől eltekintve izgalmas, jól megírt darab. Az Eco-szövegtől lényegesen eltérnek a motivációk: politika, vagyon és nem kis adag romantika áll a dolgok mögött, nyoma sincs Eco rafinált bölcseleti krimijének. Idézet és hivatkozás van persze itt is, de ezek többnyire a Bibliából valók. A narráció a kopár apátsági háttérhez illően szikár és balladisztikus, Sansom ügyesen, jó érzékkel válogatta meg a prózanyelv összetételét és atmoszférikus töltöttségét. De nem tudom, a panelek többszöri ismételgetése mire vezet? Persze ha azt vesszük, a Hammet-, a Chandler-, vagy a Block-féle krimik paneljei is ugyanazok, mégis működőképesek. A történelmi háttér azonban másképpen működik az olvasás során, mint a jelenkori környezet – mintha könnyebben kimeríthető lenne. De majd meglátjuk. Elsőre bejött Sansomnak, a továbbiakra pedig ezek után igen kíváncsi vagyok.