A rosszkedvű bálnák hajókat roppantanak össze a láthatáron

Nos, mondjuk, hogy ez az ember – átlagos külsejű, középmagas, enyhén őszülő, rövid hajú, bal szivárványhártyáján barna pötty – az utcán sétál J-vel, aki még életében nem poénkodott, így a viccet nem is érti. A bolygó, amelyen élnek egyébként hasonlít a Földhöz, az ottani emberek is, a különbség csak az, hogy kizárólag borral és naranccsal élnek, táplálékban azonban nincs hiány, hiszen a bolygón rengeteg tehénszerű állat él, ezek tej helyett bort termelnek és narancsot kakálnak, így csak meg kell fejni őket, és összeszedni a gyümölcsöket a mezőkről.

J. és társa épp a Szabadság téren sétálnak, amikor az ember, aki előre tudja, ki hal meg aznap, rámutat egy padon üldögélő fiatalemberre: „Ő ma meg fog halni”. „Tényleg?” kérdezi J., miközben részvétteljesen pillant a padon üldögélő emberre. „Nem – nevet fel az ember, aki előre tudja, ki hal meg aznap – csak vicceltem.” J. rosszallóan néz rá, nem érti, mit nevet ezen a társa, hiszen ő nem is érti a viccet. Már akkor sem nevetett, amikor a forradalom után a demokratikus kormány első elnöke nyilvánosan megbotoztatta a diktátor holttetemét.

A diktátor uralma alatt az emberek hosszú sorokban álltak, hogy megkaphassák a napi bor és narancsadagjukat. Nem volt szabad igazat mondani, írni és gondolni sem, akit ilyesmin rajtakaptak, annak annyi volt. A diktátor azon a napon szenderedett örök álomba, amikor a bolygó lakói megelégelve a zsarnokságot, fellázadtak, és megöltek mindenkit, aki a diktátort szolgálta. Mivel a diktátor ágyban, párnák közt halt meg, mielőtt megbüntethették volna, az új elnök elrendelte, hogy nyilvánosan megbotozzák holttetemét azon a téren, ahol J. és társa épp most sétálgat. Ezen mindenki jót röhögött, csak J. nem, mert ő nem is érti a viccet.

A bolygó lakói még most is leköpték azokat az írókat vagy más foglalkozású társaikat, akiket a diktátor arra kényszerített, hogy a titkosszolgálatának tegyenek jelentéseket. Aztán esténként fuldokoltak a narancstól, mert még hiányzott egy-egy csepp nyál a falathoz. Ilyenkor káromkodtak, mert más nem jutott eszükbe. Azon a napon, amikor a diktátor utoljára készülődött megszokott délutáni álmára, az ember, aki előre tudja, ki hal meg aznap, már előre tudta, hogy többé nem fog felkelni. Ezt elmondta legközelebbi ismerőseinek, akik így szintén előre tudták, hogy a diktátor aznap meghal, és ünnepelni kezdtek. Ezt az ünnepséget nevezték el később a bolygó történészei a forradalom előünnepének, amelyet minden évben megszerveztek ugyanazon a napon, hogy az emberek soha ne felejtsék el, mennyire örömteli dolog egy halál.

J. és társa sokáig bóklásztak a városban, végül a kikötőbe értek, mert a város a nagy óceán partján feküdt. Már alkonyodott, csak nézték, ahogy a rosszkedvű bálnák hajókat roppantanak össze a láthatáron. J-nek különös érzése volt. „Elárulod, ki hal meg ma?” – kérdezte társát, aki elmosolyodott, de aztán csak legyintett. Később, amikor már teljesen besötétedett, az ember, aki előre tudja, ki hal meg aznap, egyedül sétált vissza a kikötőből. Komoran nézett maga elé, mint azok, akik előre tudják, ki hal meg aznap.