A munkaszolgálatos zsírleszíváson

Azt, hogy nagy hidegben Bibliával is szabad tüzet gyújtani, Nyírő József óta tudja – óvatos becslésem szerint – a magyar könyvforgatók huszada. További néhány percent máshonnan, más szavakkal tanulja el ugyanezt a tézist, a hét (plusz n) szabad művészet egyéb, Nyírőnél nagyobb formátumú alkotójától.

(Kevés örömmel, kicsi eredménnyel) próbálok elemző módon közelíteni a kulturális értékvesztés fogalmához. Elölről-hátulról huszonkét, sótlan retorikájú sorrendbe rendezett betű. Butikízléssel viseli a buborékszavak kommentálható jellegét: „származásra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül” az köhögi fel, aki csak akarja. Jó mindenre, mint a langyos kamillatea. Van, aki a holdból jöttek áldott, békés dilettantizmusával, más a beavatottak hisztérikus tudálékosságával intézi el. Van, aki evidenciaként kezeli, mert olvasott erről négy és fél évvel ezelőtt egy tudományos újságcikket. Másvalaki (huttyanó tüdőből érkező sóhajokra szerkesztett szeizmográf alapján) regisztrálja, hogy ez már csak ilyen, a világ egy kövér, az alkonyodó játszótéren egyedül csúszdázó, súlyosan szellemi fogyatékos gyermek.

(Már megint) nadrágszíj-oldogató idők járnak. A média idegesen lihegi membránra, képernyőre és hasábra a gazdasági világválság horrorát: elfogy a pénz, ez a pépes, meleg, két pofára vagy lyukas fogba tömött tápszer, és éhen döglik mindenki, de csak miután sikítóbolonddá változott embercsordák végigprédálják a felgyújtott városnegyedeket.

(Ki az a) felelőtlen hülye, aki ilyen sötéten mágikus hetekben, amikor a bankok márványa-krómja a szemek előtt változik át zoknik és kispárnák pamutjára-poliészterére, a kultúráról, erről a nehezen skálázható, meg sem tapogatható fogalomról akar beszélni? A kultúra – legyen az bármi – húzza össze magát az íróasztalok fiókjában, a műtermek ablakpárkányán, a színpadok függönyének korcában, és kussoljon, és köszönje meg, hogy egyáltalán. Mert nem megehető, nem világít vagy melegít, és legfőképpen: nem eladható.

(Bár nem vagyok rá hivatott, vitatom, hogy ez) igaz. Ne ugorjanak sort: nem akarok az erdélyi magyar kultúra demográfiai potenciáljáról, pedagógiai szerepéről, hegemóniabomlasztó, identitásmegtartó lehetőségeiről beszélni. Listázni sem tisztem, kik az itthoni „kultúremberek”, festők, írók, zenészek, színészek, filmesek, táncosok stb. hogy végzik, és valójában mennyire taksálható a munkájuk. Nem kérdek rá, hogy amikor a kultúra és a gazdaság(osság) viszonyáról kerül szó, mért csak az előbbi mondatban sorolt hivatásosokat említik, megfeledkezve több száz, több ezer emberről, akik az ágazatban dolgoznak (még): takarítónőként, szabóként, nyomdászként, világosítóként vagy mozijegyárusként. A kultúrpolitika állami csinovnyikjainak vagy a „leggazdagabb románok” lajstromán megjelenő, máskor arc nélküli leggazdagabb magyar üzletembereknek a lehetséges szerepvállalásáról sem akarok beszélni. A kulturális értékválsággal kapcsolatban meg főként ne várjanak tőlem okos gondolatot. Farizeus lenne tőle a tárca.

(Túl sokat valójában nem jelentő) tényekre szeretném felhívni a figyelmet. A változó korszellemről papoló társadalomtudósok, a reklámpszichológián furfangosodott menedzserek, a krízismegoldást ígérő politikusok és az őket meghallgatók figyelmébe ajánlom, hogy a kultúrát sem siratni, sem mellőzni nem tisztük. Gondolkodhatnak viszont azon, hogy az Európai Unió napokban felavatott, kétmillió digitalizált tételt bemutató webmúzeuma az indítás után lefagyott, mert óránként 10, más források szerint 20 millió ember akarta megnézni a honlapot. Vagy azon, hogy él Kolozsváron olyan magyar író, akinek életműve felveszi a versenyt Elfriede Jelinek, Orhan Pamuk vagy Kertész Imre könyveivel.

Ne méregesse senki a kultúra értékét, mert azt hitelesen az idő teszi. Táncoló, író, festő őrültek is mindig lesznek. Méregessék e helyett az elszalasztott lehetőségeket, az elbaltázott esélyeket, az ellehetetlenített fórumokat. Aki meg számolni akar, mondja meg nekem a Kolozsvár–Stockholm aszfaltút távolságát irodalmi Nobel-díjban kifejezve.