A mítosz lakatja

De miért kell õt egyáltalán „megvédeni\"? „A vehemensen elítélõk\" miatt, mondja Szakács. Én viszont úgy gondolom, a vita elõtt született valami, aminek hatása ma is érezhetõ, s ami eleve kétfelé osztotta az irodalmi közvéleményt, ez pedig nem más, mint Wass Albert mítosza. A Homokszemcsék… emlegeti azt a kettõs mércét, amely a Farkasverem, illetve a Kényszerleszállás szerzõjének megítélésekor mûködött. Nos, egyfelõl kétségtelen, hogy a mérce kizárólag akkor érvényes, ha nem rokonszenv vagy ellenszenv alapján ítélünk erkölcsi dolgokban, s nem árt, ha belátjuk: megítélni jogunk és kötelességünk, elítélni vagy ítélkezni sem egyik, sem másik. Mégis, a Wass Albert–Szilágyi Domokos vagy Sütõ András–Szilágyi Domokos megítélése között létrejött különbség lélektani okai között elõkelõ helyen áll az a meggondolás, mely szerint a hosszú kötõjel bal oldalán levõ alkotók vagy az érte rajongók végig elvárta önnön istenítését (vagy elvárták, hogy akit õk istenítenek, ahhoz mások se viszonyuljanak másként), míg az írásjel jobb oldalán elhelyezkedõ költõ soha nem várta el, hogy a nemzet váteszének tekintsék s minden sorát szentírásként olvassák. Magányos és megkeseredett ember volt, aki verseiben nagyfokú öniróniáról tett tanúbizonyságot, olyan önismeretrõl tehát, amely lerombolta a szobrot, még mielõtt egyáltalán meg lehetett volna alkotni.

Wass Alberttel nem ez történt, s ebben az írásban sem ez történik. Már az, hogy ilyen szószerkezetekbe ütközünk, mint „vehemensen elítélõk\", „elkötelezett ellenzõk\", azt jelzi, mennyire nem lehet úgy viszonyulni Wass Alberthez, mint íróhoz, aki írt ilyent is, olyant is, jót is, de (horribile dictu!) rosszat is. A Jönnek címû könyvrõl például kiderül: „valóban felkavaró jellegû, érzelmi túlfûtöttsége azonban megtisztító hatású\". Talán így van, mindez mégsem mond ellent annak a vádnak, hogy a szöveg „végletesen nacionalista\", „idegengyûlölõ\", s ha a továbbiakban azt olvassuk, „szüleink, nagyszüleink hasonló módon élték át azokat a napokat\", akkor azt válaszolhatjuk, ilyen jellegû érvekkel bármilyen nacionalista szöveget felmenthetünk.

Vagy itt egy késõbbi idézet: „Igen, valóban vannak rossz mondatai, recsegõ regényszerkezetei, az esztétikum rovására megy írásai moralizáló szándéka. Van azonban valami láthatatlan erõ, mely sok olvasót képes magával ragadni.\" Szerb Antal ugyanezt a „láthatatlan erõt\" dicsérte Jókaiban, de nem habozott leírni azt sem: „Eredeti szándékát tekintve Jókai regénye nem magasabb rendû regény: hiányzik belõle a világnézeti nyugtalanság, az istenkeresõ szándék, hiányzik belõle a kielégíthetetlen lélektani kíváncsiság.\"

A Kard és kaszáról – amelynek felidézésével Szakács István Péter a cikkét indítja – jómagam is írtam a Látó 1998. februári számában A mitikus regény címmel. Értékeltem a transzszilván eredetmítosz és a tájleírások szépségét, bíráltam viszont a cselekmény egyre nyargalóbb ritmusát, s azt a törekvést, amely Erõss Miklósból emberfeletti figurát teremt. Nem hiszem, hogy bármely írónak használna a kritikátlan elfogadás, és olyan megoldások pozitív megítélése, amelyek sokkal inkább a szerzõ ideológiájából származnak, mint a mû szerkezetébõl. Példaként az Elvész a nyomot hoznám fel (Szakács is megemlíti), amelyben Bács Tráján a következõket mondja Jonelnek, politikussá lett unokájának: „Mert amióta azt tanítják az iskolákban, hogy a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyûlölet támadt köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyûlölet lesz mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyûlöletbõl halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz. De ahol nincs igazság, ott békesség se lehet.\" Nem hiszem, hogy valamikor is létezett volna az a „Bács Tráján\", aki ilyeneket mondhatott. A történelem, amelynek szomorú tapasztalataira az „erdélyi magyarok\" sûrûn és szívesen hivatkoznak, számtalanszor bebizonyította: az igazság nagyon relatív fogalom s az ember a maga igazságát hiszi és hirdeti általánosnak és öröknek. Ez pedig minden Bács Tráján számára a román igazság volt, vagyis az, hogy „a föld ott túl a hegyen\" igenis román föld. És egy regényben mindig fontosabb az, amit a szereplõ a helyzetének megfelelõen, a helyzetébõl következõen mondhat, mint az, amit az író magánemberként gondol. Máskülönben éppen az az Eco-meglátás cáfoltatik meg, amely a Homokszemcsék… mottója.

Talán nem így van – szívesen olvasnék egy olyan írást, amely a szöveg érveibõl kiindulva gyõz meg annak igazáról. Csakhogy általában olyan érveket olvasok, amelyek Wass Albert kivételességérõl, egyetlenségérõl, örök igazáról és más hasonlókról szólnak. Ezek révén pedig nem kerülünk ki a mítosz körébõl, a mítoszéból, amely az irodalom és egyáltalán a mûvészet esetében inkább bezárja az értelmezést, ahelyett, hogy szabad teret biztosítana neki.