„A” lépcsőház

Ilyetén módon megfosztva a létezés édes gondjától számos embertársamat (magamat pedig a potenciális olvasók és rajongók zömétől) megpróbálom viccesen tálalni a dolgot, hogy a humor segítségével tépjem ki a gondok fullánkját. (A lírai gondolat beékeléséért magasabb honorárium folyósítása elvárt. A szerk.-nek.)

Verőfényes nyári nap volt, esetleg esős őszi este, vagy zúzmarás tél („A jó emlékezőképesség a noteszgyár-tulajdonosok rémálma” M. R. noteszgyár-tulajdonos), amikor hazaérve először hallottam azt az éles, idegesítő, sípoló hangot. Tudják (már akik olyan tömbházban laknak, ahol van kaputelefon), az a hang, amit akkor hallunk, ha rosszul illesztjük a mágneskulcsot a zárba. De második próbálkozásra már kattant is a zár, úgyhogy ekkor még nem gyanakodtam arra, hogy rossz lenne a kulcsom. Idővel azonban egyre gyakrabban jelentkezett a probléma, mely mára odáig fajult, hogy valóságos szertartás minden egyes ajtónyitás. Amikor kezdett rosszra fordulni a helyzet, kitapasztaltam, hogy az elnyúlt, lila színű téglalap melyik oldalát kell a zárba illeszteni (a nem létezőknek mondom: ez optimális esetben mindegy), hogy két-három próbálkozás után ugyan, de mégis kitáruljon az „A” lépcsőház ajtaja. „A” lépcsőház! Ez már önmagában olyan érzést kelt, mintha szent helyre érkezne az ember. Pedig a valóság az, hogy ugyanolyan lehangolóan unalmas, nyomasztó és koszos, mint minden szocreál kolozsvári tömbház lépcsőháza, csak ez volt az első, ezért lett „A” lépcsőház, aztán jön a „B” lépcsőház és így tovább. Vagy lehet azért lett „A” lépcsőház, mert mégis valamiféle szent hely, egy szent tárgy őrzője, vagy mit tudom én. Az biztos, hogy számomra jelenleg nehezebb ide bejutni, mint a Marseille-i Cantini múzeum képtárába. Olykor az utcán járók gyanakodva figyelnek, ahogy próbálok bejutni a saját lakásomba, de mert a zár valahogy nem ismeri fel az amúgy beleillő kulcsot, csak sípol, csak sípol, amíg meg nem unom az egészet, és be nem csöngetek, hogy valamelyik lakótársam nyisson ajtót. Szóval tényleg olyan, mintha próbára tennének, hogy méltó vagyok-e a belépésre, én meg gyakran azt kívánom, bár ne léteznék (mármint olyan értelemben, hogy minek nekem mágneskulcs). Valami mégis kell legyen ebben a lépcsőházban, ami csak nekem jelez, hátha egy rossz kulcs felhívja rá a figyelmemet. Olyan az egész, mint egy vasárnap délutáni kalandfilm. Senki sem figyel oda különösen, csak alapzajnak megy a tévé. Az mégsem lehet, hogy annyi lépcsőház közül ne egy olyat válasszak, ami más, mint a többi. Vagy, nyogodj meg, lehet. És elmúltak az aztékok is. A fájlnévben meg lehull a tárcáról az ékezet, mert a biztonságos adattárolásban csak tarca van és kolteszet, meg elet.

Amit pedig még ki kell találnom, hogy mit kezdek négy mágneskulccsal, mert a gyártótól csak ötösével lehet rendelni. Amíg megérkeznek az új kulcsok pedig, becsöngetek a lakótársaimnak. „Én vagyok, bocs.” Mintha baj lenne, hogy én vagyok. Néha lopva megtapogatok egy falrepedést. Titkos ajtót még nem találtam.