A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék 1946. október 16-án kivégzett 11 háborús bűnösére az emberiség ellen elkövetett és háborús bűntetteiért mondott ki halálos ítéletet. A továbbiakban még számos kisebb-nagyobb bűnökkel megvádolt németet és kollaboráns háborús bűnöst végeztek ki Németországban és a szövetségesként részt vevő csatlós országokban (Magyarország, Románia, Csehszlovákia, Bulgária, Japán és a németek által elfoglalt nyugat-európai országok „gauleiterei” közül).

A német haláltáborok egykori felügyelőit, ha még élnek, mindig keresik. Soha nem vonták felelősségre a győztes hatalmakat (Szovjetunió, Egyesült Államok) az elkövetett háborús bűnökért, pl. a katyni szovjet mészárlás, a drezdai, a hirosimai és a nagaszaki bombázások, amelyek milliós méretekben öltek meg ártatlan civileket a háború végén, teljesen indokolatlanul. Szükségesnek mutatkozott a háború befejeztével, az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) létrejöttével törvénybe foglalni azokat a tömegeken elkövetett bűnöket, amelyeket az ENSZ Közgyűlése 1948. december 9-én „népirtás” (genocídium) összefoglaló megnevezéssel iktatott törvénybe.

A meghatározás: népirtás – bármely olyan cselekedetre vonatkozik, amelyet azzal a szándékkal követnek el, hogy teljesen vagy részben megsemmisítsenek egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot. Azóta több olyan eseményt tart számon az emberiség emlékezete, amely népirtásnak minősül Földünk valamennyi tájékán. Ennek a törvénynek a szellemében ítélkezik a Hágai Nemzetközi Törvényszék a volt Jugoszlávia háborús és etnikai jellegű népirtás elrendelői, végrehajtói felett. Sajnos világunk társadalmi-politikai megosztottsága mindmáig elodázza számon kérni a kommunista diktatúrákban vagy az afrikai törzsi háborúkban végrehajtott bűntetteket, valamint a vallási különbségekből adódó, gyilkosságokba torkolló cselekedeteket.

Ezért miközben a II. világháború végeztével a legyőzöttek elnyerik megérdemelt büntetésüket, a győztesek nem. Napjainkban ez annyiban módosul, hogy a katonai, gazdasági értelemben vett hatalmasok a bírák, a gyengék pedig azok, akik valós tetteikért bűnhődnek.

A marxi–engelsi idealisztikus egyenlősdi és osztálynélküli társadalom a lenini–sztálini gyakorlatban a 20. század véres terrorját bontakoztatta ki a II. világháború végéig a Szovjetunióban. De ezzel egy időben kialakult a jól bejáratott gyakorlat, amelyet a szovjet érdekzónába – balsorsukra – jutott államokba, már nem kísérleti szinten, lehetett importálni. Alig két év alatt az egykor polgári demokráciát élő civilizált államok a helyi frissen lett kommunisták és parancsolóik, a szovjet „tanácsadók” hathatós segítségével átalakultak csoport-, majd személyi diktatúrává. Természetesen a minden rangú-rendű kiszolgálókkal és a társadalmi terrort gyakorló politikai rendőrséggel.

Az idén február végén rendezett Prágai Konferencia nyilatkozatot adott ki A kommunista rendszerek bűnei címen, hangsúlyozva, hogy ezek a rendszerek „emberiség elleni bűnöket” követtek el, amelyek jellegük miatt nem évülnek el, ezért nemzetközi bíróság felállítását szorgalmazzák, mert a kommunizmus bűneit és ezek elkövetőit a nácizmuséhoz hasonlóan kell számon kérni és megbüntetni. Ugyancsak hasonlóképpen kell büntetendőnek tekinteni ezeknek a bűnöknek a lekicsinylését, tagadását. Egyébként a 2009 áprilisában a 2008 júniusában kiadott Prágai Nyilatkozat folyományaként az Európai Parlament is elítélte a totalitárius kommunizmus bűneit.

Romániában 2006 decemberében Traian Băsescu államelnök a Tismăneanu-jelentés alapján parlamenti beszédében mondott ítéletet az „illegitim és gyilkos” rendszer felett, mondván: „A kommunista rendszer romániai létezésének első napjától az utolsóig börtön volt a lakosság elsöprő többsége számára”. Az Európai Parlament Határozata 2009. április 2-án Európa-szerte a totalitárius és önkényuralmi rendszerek áldozatainak emléknapjává nyilvánította augusztus 23-át. Lássuk tehát – miután ily mértékben kifejezett a számonkérés óhaja –, mely bűnökkel vádolja Románia közvéleménye a kommunista diktatúrát.

Kollektív bűnösség. A szovjet 1945-ben „elrendeli” a romániai német anyanyelvű lakosság kényszermunkára szánt deportálását. Minden 17–45 év közötti férfit és minden 18–30 év közötti nőt, azaz mintegy 80 ezer német ajkút a „németek rombolását” helyreállítandó viszik a Szovjetunióba. A deportáltak egyötöde soha nem tért vissza. Az 1950-ben kiadott Munkatörvénykönyv „legalizálta” az úgymond „ellenséges elemek átnevelését”, ami gyakorlatban a Duna–Fekete-tenger-csatorna építésénél teljesítendő kényszermunkát jelentette mintegy 40 ezer ember számára.

A romániai vörös terror a két szovjet származású tábornok, Gheorghe Pintilie (azaz Pantelimon Bondarenko) és Alexandru Nicolski (azaz Boris Grünberg), és az 1952–65 között belügyminiszter Alexandru Drăghici irányításával volt a legkegyetlenebb. Jegyezzük meg, hogy Drăghici Magyarországon halt meg (nem adta ki a magyar állam), de nyugdíjasként Nicolski is megérte a változást, 1992-ben halt meg.

A terror országában 75 börtön, illetve munkatábor működött és a tökéletes megfélemlítést, elszigetelést fenntartotta a 14 200 belügyis, akik közül 8736 dolgozott operatív vonalon – közli a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója 1990-ben. Természetesen kevésbé lettek volna eredményesek az informátorok 400 ezres ötödik hadosztálya nélkül (bár Raţiu ezredes, a belső elhárítás tisztje, egymillió felettinek tekinti tényleges számukat). Sokatmondó Virgil Măgureanu nyilatkozata, miszerint egymillió 264 ezer szekusdosszié tanúskodik a megfigyeltekről. Ugyancsak ő nyilatkozza, hogy 81 295 román állampolgár volt politikai okokból elítélve. Szerinte ez a szám magában foglalja a mintegy 35 ezer, 1944 előtt elítéltet is (revizionisták, legionáriusok, kommunisták).

Nos, tekintsük át az adatok tükrében, mi történt 1945 után a kommunista megtorlás vonatkozásában Romániában, miután már említettük a németek „kollektív megbüntetését” 1944 őszétől. Gheorghe Boldur-Lăţescu A kommunista népirtás Romániában című könyve 2. kötetében (1994) 600 ezerre teszi az 1948–64 között elítéltek összlétszámát, de ehhez még hozzászámítandó kb. 500 volt hadifogoly (kényszermunkán a Szovjetunióban), a már említett deportált németek, a titóisták és a Bărăganba deportáltak. Cicerone Ioniţoiu A kommunistaellenes román ellenállás aranykönyve című kötetében (1995) 200 ezerre teszi a kommunista megtorlás halálos áldozatainak számát.

Az említett számokban nincsenek benne az ország különböző vidékeiről kényszerlakhelyre telepítettek, számuk 60 ezerre tehető, akiket 1949 és 1964 között költöztettek el, elkobozva egyúttal tulajdonukat is. Mivel a dokumentumokat jórészt elégették (csak 22 077-et találtak meg), feltehető, hogy számuk akár a 100 ezret is eléri. Megjegyezzük, hogy az RSZK új Büntető Törvénykönyve (1968. június 21.) még mindig súlyos büntetéseket ró a rendszerellenes tettekre, s ez a rendszer bukásáig életben volt.

A SRI valamennyire hitelesnek tekinthető archívuma (ASRI) „D” jelű dossziéjának tanúsága szerint 1950–1968 között 91 333 személyt tartóztattak le. Legtöbbet 1952-ben (24 826-ot), de 1951-ben 19 236-ot, míg 1957–59 között 18 529-et. Hogy ezek a számok és a hivatkozott források mennyire esetlegesek és mindkét irányban jó vagy rossz szándékkal túlzók, a Volt Politikai Foglyok Országos és helyi szövetségei csak most jönnek rá – amikor jogossá vált a kárpótlás –, hogy az igazoló dokumentumok hiányosak, megsemmisültek vagy nem is léteztek, szinte lehetetlenné téve a diktatúrát megszenvedettek vagy ezek családtagjai számára a hiteles bizonyítást.

Szerző: Puskás Attila