A kommunista diktatúra áldozatai - I. rész

Lenin írja Állam és forradalom című könyvében, hogy csakis a szocialista diktatúrára támaszkodva valósítható meg az osztály nélküli, egyenlőségen alapuló, virágzó társadalom. Követeli, hogy a készülő új Büntető Törvénykönyvbe foglalják bele a „terror lényegét és igazolását”. Továbbá: „… a törvényszék nem rekesztheti ki a terrort; ilyesmit csak ígérni is öncsalás volna, ellenben meg kell okolni, elvben törvényessé tenni…” (Lenin Összes művek, 5. kiadás, 45. kötet, 190. oldal).

1917. december 7-én megalakul a Cseka, a lenini „harci bizottság az ellenforradalom, a spekula és szabotázs ellen”, azaz a Dzserzsinszkij komiszárjainak félelmetes halálkommandója. Trockij pedig emígy emlékezik – történelmi példaként – a nagy francia forradalomra: „Egy hónap sem kell és a terror nagyon hevesen fog megnyilvánulni, ahogyan ez a Nagy Francia Forradalomban történt, amelynek elismert előnye volt, hogy megkurtította egy fejjel az embereket, ez vár ellenségeinkre is.” (1917. december 1.) Aztán 1918. szeptember elején beindul a „vörös terror” az egyre gyakrabban, hol itt, hol ott fellángoló antibolsevista megmozdulások ellen.

Még ebben a hónapban 800 pétervárit végeznek ki, Kronstadtban egy éjjel 400 lázadót, ugyancsak Péterváron előbb 500 túszt, de az év második felében a Cseka 4500 személlyel végez (Lenin: „egy jó kommunista Csekista is”.). A hírhedt és hosszú jövőjű koncentrációs táborokat már 1919-ben megszervezik. 1921-ben 70 ezer rab van ezekben a táborokban. A vérengzésekért a Cseka 200 ezres hadserege a felelős. A „proletárforradalom” a Putyilov gyár 200 sztrájkoló munkását végzi ki! Mensevikek, esszerek, de a terményeiktől megfosztott parasztok ezrével lesznek a csekisták áldozatai. A szamarai parasztfelkelést a Cseka közel 5000 lelőtt paraszttal és több ezer letartóztatottal torolja meg. Rájár a rúd a kozákokra is, akik a fehértábornok Vrangellel szövetkeztek. A vörösök a magukra maradt kozákok közül 1920 végén 50 ezret megölnek, majd kb. 500 ezret deportálnak.

A bolsevizmus eme véres bevezető szemlézésére szükség volt, hogy megismertessük a Lenin halála utáni sztálinizmus véres eseményeinek táptalaját. Annál is inkább, mert az ún. Új Gazdasági Politika (NEP) néhány évig tartó visszalépése a termelési csőd elkerülésére (1921. március) ezekben az években mintegy 5 millió éhező falusi halálával figyelmeztetett: fenyeget az elkeseredettek általános lázadása és a bolsevista hatalom bukása. Az ideiglenes jellegű Cseka 1922-ben megszűnik, s állandósul az Állami Politikai Igazgatóság (GPU). Persze ez a hírhedt sztálini szervezet sem különb. Pl. 1924-ben jelenti a GPU: 11 453 „bandita” letartóztatva, akikből helyben kivégeztek 1858-at, 357 „idegent” a 926-ból kiutasítottak, 18 200 személyt megfigyelés alá helyeztek, 5 millió levelet elolvastak.
Az 1926-ban megjelent új Btk. 54-es cikkelye 14 pontban határozza meg az ellenforradalmi bűntényeket, amelyek a majdani „terror” hivatalosított rendelkezései.

A sztálini megtorlás minden társadalmi kategóriát elér. Mindenekelőtt a parasztság, a klérus, az értelmiségiek, de már a belső ellenzék (Trockij, Zinovjev, Kamenyev, Radek stb.) is sorra kerül, s ez a tisztogatás Sztálin haláláig nem ér véget: mindenkinek meg kell halnia, aki a diktátor feltételezett ellenfele lehet. 1929-ben véget ér a NEP-korszak, kollektivizálják a parasztok földjeit. Már 1930–31-ben egymillió 800 ezer paraszt van a lágerekben, több százezer hal éhen, a kannibalizmus napirenden van! De a táborokban a mostoha körülmények miatt 30 százalékuk éhen hal, 1932-ig mintegy 300 ezer. Mindmáig a legkegyetlenebb sztálini bűntett az 1932–33-as évek éhínsége, amely elsősorban Ukrajnában 6 millió áldozattal járt! A parasztok menekültek a falvakból.

A 219 460 menekülőből 186 588-at elfognak, visszaviszik az elhagyott falvakba, és a mezőn hagyják őket, a többit elítélik. 1933 tavaszán a tífusz szedi a szerencsétlenek soraiból az áldozatokat. Szerte a téli pusztaságokon elhagyott gyermekek kóborolnak. Sztálin és haláláig hű „fegyvertársa”, Molotov szerint „…ellenforradalmárok és lengyel ügynökök szervezik a kolhoz-rendszer elleni propaganda céljából”. Ezeknek az éveknek az éhségzónái Ukrajna, Észak-Kaukázus, Kazahsztán. 1934-ben meggyilkolják Kirovot (máig sem tudjuk, de feltételezzük, hogy Sztálin „műve” volt), ami alkalom számos riválisának eltüntetésére. A zinovjevista „összeesküvés” 6500 ítéletet eredményez, köztük a főbűnösök (Kemenyev, Zinovjev) halálát, 250 ezer párttag kizárását a pártból, majd 1935-ben a „megbízhatatlan” nemzetiségiek (finnek, lengyelek, németek) deportálását Kazahsztánba.

A Nagy Terror (szovjet megnevezés) a már NKVD nevet viselő politikai rendőrség (Jezsov főnöksége alatt) tömegméretű megtorlást indít, 1936 szeptembere és 1938 novembere között. Ahogy Sztálin meghatározta: „… felszámolni a volt kulákokat, a bűnözőket és más szovjetellenes elemeket”. Jezsov nem „kicsinyes”. Az általa kiadott 00447-es parancs: letartóztatni 259 450 személyt, ebből 72 950-et lelőni. „Terven” felül még jóváhagyást kért 57 200 személyre, ezekből 48 ezret kivégzésre. Majd még „megpróbálták” 90 ezerrel, s az „egészségtelen” származásúakkal együtt (terven felül) 200 ezret „gyűjtöttek be”. A 44 ezer pártaktivistából 39 ezret halálra ítéltek (aláírták a jóváhagyást Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Zsdánov, Mikoján). 1938 novemberében aztán mindezekért Jezsov lesz a bűnös, leváltják, majd neki is követnie kell a kivégzetteket, és az új végrehajtó Berija lesz. De mi a két fekete év mérlege? Összesen egymillió 345 ezer személyt ítélnek el, 681 692-t kivégeznek, de 25 ezret 1937-ben, 90 ezret ’38-ban halálra kínoznak. Mindezeket a szörnyűségeket fedi fel Hruscsov a párt XX. kongresszusán (1956. február).

A szovjet politikai rendőrség, az NKVD létrehozza a Munkatáborok Központi Gondnokságát (Gulag). Ez 780 kisebb büntetőtábor öszszevonását jelentette 212 ezer politikai elítélttel. Az 1935. január 1-jei jelentés már 965 ezer rabot tart nyilván. Ebből 725 ezer „munkatábor”, 240 ezer „munkatelep” (itt a 3 évnél kevesebbre ítéltek, a „kevésbé veszélyesek” raboskodtak). Az NKVD teljhatalmú főnöke, Berija a csökkent munkateljesítmény indokával a napi kalóriaadagot 1400 Kcal-ra csökkenti, a munkaidőt napi 11 órára növeli. Az erdei munkások (78 ezer) Moszkvát, Leningrádot látják el tüzelőanyaggal, ipari fával, Nyugat-Szibériában 63 ezer szénnel látja el a kujbaszuggoli kombinátot, Kazahsztánban 30 ezren a sztyeppét teszik tömörfölddé, a 196 ezer rab már befejezte a Balti–Fehértenger-csatornát (1933), most a Moszkva–Volga-csatornát építi. Újabb 260 ezer a Bajkál–Amur-vasútvonalnál dolgozik, 130 ezren termelik ki Kolimában a Szovjetunió aranyát. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy az éheztetett rabország népessége az 1939-es 965 ezres létszámról 1941-re 1 millió 930 ezerre nő!

Ilyen körülmények között a rabok „hullottak, mint a legyek”. Nem teljesen hiteles nyilvántartás szerint 1930–33 között 400 ezer, majd 1934–40 között 300 ezer rab halt meg a kegyetlen munkafeltételek, az éhezés, a büntetésből idehelyezett őrök kegyetlensége, a betegségek miatt. Szolzsenyicin mindezt érzékletesen írja le a Gulág szigetcsoport című nagy ívű művében.

Mintegy 7 millióra tehető a gulágok létszáma 1934–41 között. A szovjet hatalom népirtása a háború idején a hadifoglyok deportálásában 381 ezer lengyel civilt telepítenek Szibériába, de Berija ezeken kívül 25 ezernél több civilt és katonát végeztet ki. Amikor a németek elfoglalták a Szovjetunió nyugati területeit, a katyini erdőben 4 ezer lengyel tiszt holttestét találták meg, amelyeket Berija halálosztaga tarkólövéssel végzett ki. Berija levélben tudatja Sztálinnal (1940. március 5-én), hogy az NKVD különleges törvénykezése főbelövés általi halálra ítélt 14 700 volt lengyel tisztet, földbirtokost, rendőrügynököt, csendőrt, és ezeken kívül 11 ezer ellenforradalmárt, szabotálót, kémet, gyárost, földbirtokost tartanak fogva Ukrajna és Fehéroroszország börtöneiben.

Az elfoglalt három balti országból és a Romániától elvett Besszarábiából összesen 500 ezer személyt deportálnak a gulágokba, közel 2 millióra „dúsítva” a kényszermunkára és jövőtlenségre ítéltek tömegét. A szovjet–német háború újabb népcsoport feláldozásával járt. Már 1941 végéig egymillió 210 ezer németet deportáltak a Távol-Keletre, de sor került a németekkel úgymond „együttműködő” csecsenekre, ingusokra, tatárokra, a Kaukázus mindig is rossz szemmel nézett népeire. 1944-ben aztán a krími tatárokat, valamennyit, száműzik, de nem kímélik a törököket, örményeket sem. Ezeknek az otthonuktól, megélhetésüktől megfosztott népeknek mintegy 21 százaléka pusztult el rövid idő alatt.

Szerző: Puskás Attila
Folytatás a jövő heti Szempontban