A kirekesztettség lélektana

– Az idei Filmtettfeszten bemutatott dokumentumfilmje, A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció olyan problémáról szól, amely a társadalom széles rétegeit érinti, mégis mintha tabutémaként kezelnék: hogyan ver éket a politika az emberek közé napjaink Magyarországán, megrontva néha a legszorosabb emberi kapcsolatokat is. Mi késztette arra, hogy ilyen témáról forgasson filmet?
– A politikai megosztottság kérdése és ennek hatása az emberi viszonyokra régóta érdekel, a Közép-Európai Egyetemen (CEU) például a magyarországi jobboldali zsidókról írtam a diplomamunkámat. Aztán összehozott a sors egy Gát Balázs nevű fiatalemberrel, aki megismerkedett a mediáció intézményével, és eszébe jutott, hogy miért ne lehetne erről a témáról filmet rendezni. Az ő ötlete volt A fideszes zsidó... elkészítése.

– Mit kell tudni a mediációról?
– A mediáció intézményes formában működik Magyarországon, többfajta mediációs egyesület létezik. Dióhéjban arról van szó, hogy egymással valamiért rossz viszonyba került emberek között kell közvetíteniük. Tehát ha két „haragos” megkeresi őket, akkor a szakképzett mediátor megpróbálja álláspontilag, érzelmileg közelebb vinni őket egymáshoz. Ez történik a filmben is, a kamera ezt a mediációs folyamatot rögzítette. Ezúttal olyan, egymással korábban közeli viszonyban lévő emberek voltak az alanyok, akiket a politikai nézetkülönbségeik távolítottak el egymástól – az ilyesmi, sajnos, nagyon gyakori a mai Magyarországon.

– Hogyan találta meg az alanyait?
– Irdatlanul nehezen, legalább három hónapig napi tizenkét órában foglalkoztam azzal, hogy szereplőt keressek: kiplakátoltam, újságokban, internetes fórumokon hirdettem, tévé- és rádióinterjúkat adtam. Rengetegen jelentkeztek, hogy ennél jobb ötletet életükben nem hallottak, ők éppen attól szenvednek tizenöt éve, hogy nem áll velük szóba az anyjuk, a testvérük, a barátjuk, mivel ezt vagy azt a politikai oldalt támogatják. Nagyszerű, mondtam, kezdhetjük a forgatást – erre a legtöbben meghátráltak. Aztán személyes ismeretségeken keresztül sikerült eljutnom azokig az interjúalanyokig, akik végül is láthatóak a filmben: két zsidó származású közéleti szereplő, akik közül az egyik a Fideszben politizál, s ezért a budapesti zsidó közösség kirekesztette; valamint egy középkorú házaspár, ahol az édesanya 2002-ben különköltözésre kényszerült, miután nagyon megromlott a kapcsolata a férjével és a fiatal lányával, mert úgymond „nincs benne nemzeti érzés”...

– Mi az oka ennek az ódzkodásnak?
– Az emberek úgy érzik, hogy a szennyes – mondjuk, saját elvakultságuk – kiteregetése kínos lehet, másrészt olyan fájdalmak és sérelmek épülnek erre hosszú évek óta, hogy nem akarják megbolygatni a múltat. Eljutottak a „mosolyszünet van, de nem piszkáljuk a másikat” fázisba. És azt gondolják: jobb így, mint hogy újra egymásnak essenek; márpedig elfojtott konfliktusok sosem vezetnek harmóniához.

– Vonzzák a valamilyen szempontból marginális helyzetbe került – és ezért egy adott közösség nagy része által kirekesztett – emberek történetei. Nemcsak a konzervatív politikai nézeteket valló zsidókkal foglalkozott, hanem riportfilmet készített például a Magyarországon valóban kuriózumnak tekinthető kommunista fiatalokról is...
– Érzelmileg és értelmileg egyaránt megérint, ha valakit kirekesztenek egy csoportból, a saját közösségéből; és az is érdekel, hogy miért vállalja az illető ezt a kirekesztettséget, hiszen egyszerűbb lenne asszimilálódni, beolvadni, nem vállalni a másságot. Kíváncsi vagyok ezeknek az embereknek a motivációira, és arra is, hogy a többség részéről mi ennek a mechanizmusa – és főként az érdekel, hogy mi lehet a probléma megoldása, mert nyilván ez a legfontosabb kérdés.

– Van, lehet megoldás?
– Nehéz megmondani, mi a jó megoldás. De az biztos, hogy valamiféle elmozdulás lehetséges, hiszen ha az emberek őszintén elmondják egymásnak az érzéseiket, végiggondolják, hogy ők maguk mit miért tettek és tesznek, az mindenképpen az adott viszony újraértékeléséhez vezethet. Ha az emberek kibeszélik a saját bajaikat, sérelmeiket, az segít.

– Mit gondol, az Ön filmje hozzájárulhat egyfajta mediációhoz, közeledéshez?
– Feltétlenül. A konkrét, filmbeli esetekben például azóta javult a szereplők közti viszony. Abban reménykedem – lehet, hogy ez naivitás részemről –, hátha lesz ennek egy össztársadalmi hatása is: az emberek talán magukba néznek, és végiggondolják, hogy megéri-e folytatni ezt az oktalan viszálykodást, hiszen máris óriási sérülések, veszteségek vannak. Itt van például az az anya a filmben, akivel a saját lánya nem áll szóba. A politikai szembenállás és megosztottság természetes egy demokráciában, de ennek nem kell feltétlenül kölcsönös gyűlölködéssé fajulnia. Szerintem valaki a halálos ágyán végtelenül dühös lehet magára, ha arra gondol, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc miatt szakadt meg kapcsolata a szeretteivel.

– Van esély a helyzet normalizálódására?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy a következő generáció képes lesz-e másként intézni a dolgait. A film szereplőinek többsége ugyanis középkorú vagy idősebb ember, az ő életükben a rendszerváltás hatalmas törésvonalat jelentett, mindenkinek egy kicsit újra kellett magát definiálnia. Az ifjabb nemzedékek már beleszületnek a demokráciába, új körülmények között nőnek fel – persze lehet, hogy számukra is lesz valami nagyon erős választóvonal, csak egészen másfajta.

– Forgatott Erdélyben is: a cigányok királyának lányáról, a költőnő Luminiţa Cioabáról készített portréfilmet. Hogyan talált rá a témára?
– Részt vettem Nagyszebenben egy filmes workshopon: öthetes képzés volt, és rövid idő alatt kellett találni egy témát, amiről filmet készíthetünk. Keresztül-kasul jártam a várost, hátha szembejön velem a téma az utcán – és valóban szembejött. Van egy kerület Szebenben, ahol ezek a cigány emberek laknak. Az ottani templomban tűnt fel egy nő, aki teljesen más volt, mint az összes többi, olyan tartással és méltósággal, hogy rögtön tudtam: őt kerestem. Elég nehezen állt kötélnek...

– Említette egyszer, hogy ez volt élete legnehezebb forgatása.
– Igen, pedig általában szerencsém van, mert az alanyok bíznak bennem, de ő nagyon kemény dió volt. Érdekes módon a közösség többi tagja sokkal nyitottabb és barátságosabb volt velem. Beszélgettem velük Luminiţáról is: tisztelték, felnéztek rá, de egyfajta csodabogárként kezelték. Ezek az emberek sokgyerekes családokból származnak, sokan nem tudnak írni-olvasni, ezért nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ott van köztük egy nő, akinek nincs gyereke, verseket ír, több nyelven beszél, tanult ember. Nagyon speciális helyzete van a közösségben.

– A dokumentumfilmezést sokan a fikciós filmkészítés „előszobájának” tekintik. Ön nem tervezi, hogy játékfilmet forgat?
– Kifejezetten játékfilmben nem gondolkodom, most viszont egy olyan dokumentumfilmet készítek, amelyben lesznek fikciós részek is. Egy zenészbetegségről forgatok filmet, a disztóniáról – ez gyakorlatilag az ujjak időleges lebénulását jelenti. A férjem, Mester Sándor klasszikus gitáros ebben a betegségben szenvedett tíz évig. Ez hatalmas trauma, mert kínos elmondani például, hogy az embernek koncert közben egyszerűen nem engedelmeskednek az ujjai. Egzisztenciálisan és pszichológiailag egyaránt súlyosan érinti a zenészeket, mert ha kiderül, akkor lehet, hogy többet nem hívják őket fellépni; pszichológiailag pedig azért, mert elvesztik a zenélés képességét, amire az életüket tették fel. A férjem életéből ez tíz évet vett el, ennek következtében az alkoholizmustól az öngyilkossági kísérletig minden stációt végigjárt. Aztán készülök egy félig szocio-, félig turnéfilmre is, amelynek a nyersanyagát MS3 barokk triójának az erdélyi koncerthelyszínein – szórakozóhelyektől, iskoláktól óvodákig – rögzítettük. Továbbá készülök filmet forgatni az LGT legendás tagjáról, Barta Tamásról, aki a rendszer elől Amerikába menekült, és ott gyilkosság áldozata lett. A mindenki által ismert slágerek szerzőjének édesanyja haláláig velünk élt, ezért is érint különösen érzékenyen a téma.

– Mintha egyre több dokumentumfilm-rendező látna fantáziát a fikciós elemek felhasználásában...
– Az én filmemben arról van szó, hogy a főhős több mint tíz éven keresztül feljegyzéseket készített a betegség stádiumairól, s ezek vizualizálásához szükségesek a fikciós megoldások – és ez jó dolog, mert én mindenféle hibrid műfajnak nagy híve vagyok.