A képkészítés mágiája

Az utóbbi évszázadban a fotótechnika egyike volt azon iparágaknak, amelyek rohamosan fejlõdtek, és néhány évtized alatt drasztikus változáson mentek át. Egyes fotográfusok azt is elõrevetítik, hogy rövid idõn belül teljesen eltûnik a piacról a celluloidfilm és a manuális képkidolgozási eljárás. Ön hogyan vélekedik errõl?

Nehéz ebben a kérdésben egyértelmûen állást foglalni, mert nem a fotográfia erején múlik, hogy fennmarad-e egy technika vagy sem. Sokkal inkább a különféle üzleti érdekek lesznek mérvadóak ebben a tekintetben. Ha valaki azt mondja, hogy üzletileg nem éri meg bizonyos termékeket gyártani, akkor egyszerûen leállítja a gyártási folyamatot, és jövedelmezõbb tevékenység után néz. Ezt egyébként már megtette az Ilford, a Kodak és az Agfa. Szerintem a hagyományos celluloidfilm-alapú fotózás különleges, nehezebben elérhetõ „válfajává\" válik a képkészítési technikáknak. Magyarán, ha valaki veszi magának a fáradtságot és macerát, hogy filmre dolgozzon – ráadásul ebben a folyamatban örömét leli, és nem tekinti macerának –, akkor ez számára járható út lesz. Ez bizonyos tekintetben „feljebb emelheti\" más fotósokkal szemben, viszont nem garancia arra, hogy jobb minõségû fotót készít. Csupán a képkészítési lehetõségek változnak meg a befogadás lehetõségeivel párhuzamosan. Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, ismerve azt a vizuális poklot, ami napjainkban már tombol Budapesten: az emberek tekintélyes hányada napokon keresztül bámulja a számítógép képernyõjét, és minden információt az interneten keresztül próbál beszerezni. De elképzelhetõ, hogy merre tart a világ, ha már egy egyszerû mobiltelefonnal is viszonylag jó minõségû képet lehet készíteni.

Melyik technikát kedveli ön inkább: a hagyományos celluloidfilm alapút vagy a digitálisat?

A filmre készített, és a laborban papírra kidolgozott képek mágiája vonz engem inkább, mert ebben látom a fotográfia értelmét. De kizárólag a saját szempontomból érzem így, és nem a képkészítés szemszögébõl általában. A képkészítés mágikus tevékenység, amelynek több ezer éves hagyományai vannak, és ebben az értelemben véve teljesen mindegy, hogy az a kép egyszerû mobiltelefonnal vagy méregdrága felszereléssel készül. Van, aki a digitális technikákat használja bámulatos ügyességgel, és engem egyszerûen lenyûgöz ennek a technikának a könynyedsége, a fesztelensége. A digitális technikában egyetlen dolog felfoghatatlan számomra: a sebesség. A hagyományos technikával elõállított fotográfiai kép készítésében ugyanis mágikusnak érzem azt is, hogy a kép készítésétõl a létrejöttéig eltelik egy bizonyos idõ – s ebben az esetben az idõnek akár filozófiai értelme, jelentõsége lehet. Egy digitális képnél az azonnali reagálhatóság más impulzusokat vált ki az emberben. Ma már azzal kell számolni, hogy boldog-boldogtalan dokumentál, képet készít, akár a privát életét örökíti meg, akár megrendelésre dolgozik, akár alkot. Engem viszont az is nagyon érdekel, hogy mi lesz a sorsa a temérdek képnek.

Ön szerint mi lesz a sorsuk?

Nehéz lenne megmondani, igazából nincs rálátásom a képkészítés egészére. Annak alapján viszont, ami körvonalazódni látszik a fotográfiának az általam ismert szegmensében, elmondhatom: az alkotói helyzetek is egyre inkább piacorientáltak lesznek. Megrendelõk, gyûjtõk, galériák, ügynökök vannak, megrendelésre készülnek a fotográfiák. Az élet felgyorsult, ma már nincs arra idõ, hogy például az ember Orbán Balázs módjára egy szekérháton végigjárja Erdélyt, a Székelyföldet, és felmérést készítsen róla. Bizonyára sokan ismerik a marosvásárhelyi Fekete Zsoltot, becenevén Lovacskát, aki a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával végigfotózza az Orbán Balázs-i anyagot, és hasonló technikát alkalmaz – nagyfilmes géppel –, csak nem szekérrel megy, hanem Daciával. Nyilván az Orbán Balázs-i hagyaték újraértelmezése is újabb gondolatokat ébreszthet.

Mi a véleménye arról, hogy a fotográfia például a reklámiparban dolgozók, a reklámgrafikusok „asztalán\" végtermékbõl nyersanyaggá minõsült?

Ez benne van a pakliban, és nem látok benne semmi kivetnivalót. Vannak olyan fotók, amelyek azért készülnek, hogy további munkálatok céljából továbbadják õket feldolgozásra. Ráadásul egyáltalán nem mellékes ezeknek a fotóknak a minõsége – és nem csak technikai értelemben véve. Sokféle szempontból fontos, hogy ezek a képek jól legyenek elkészítve. A nyersanyagként használt fotókkal kapcsolatosan esetleg jogi kérdések vetõdhetnek fel. Ha például van nekem egy jól megkomponált képem, amelynek adott mondanivalót szántam, és ezt valaki teljesen más értelemben felhasználja, az elgondolkodtatna. Ennek akár jogi következményei is lehetnek. De ha valaki azért készít fotót, hogy abból mondjuk fogkrémreklám készüljön, de azt mûvészi szinten is olyan minõségûre készíti, hogy minél több vevõt csábítson, az teljesen rendjén van. Egy példát mondanék: Pécsi Józsefnek – aki Magyarországon a reklámfotózást meghonosította – a reklámfotóit nyugodtan lehet mûalkotásként kezelni. De nagyon sok alkalmazott fotográfus van, akinek az alkotói, mûvészi hozzáállásról tanúskodó fotográfiái alkalmazott helyzetekben jelennek meg. Az alkalmazott fotográfiáért jó pénzeket fizetnek, míg egy gyûjteményben vagy egy galéria falán lévõ, ugyanolyan eszmei értékû fotóért nem. El tudok képzelni olyan helyzetet, hogy ha valaki felajánlaná, készítsek neki fotót reklámcélból, és ezért olyan összeget fizetne, amitõl hanyatt esnék, komolyan fontolóra venném az ajánlatot.

A magyar fotótörténetben van néhány világszinten elismert fotográfus – André Kertész, Robert Capa vagy a Brassai néven közismert Halász Gyula –, akik nem Magyarországon váltak híressé, hanem nagy nemzetközi hírügynökségek munkatársaiként. Világviszonylatban többségük nem magyar fotográfusként került be a fotótörténetbe; Kertész és Capa például franciaként. Mivel magyarázható ez a jelenség?

Ez nagyon bonyolult és összetett kérdés. Noha ezeknek a mûvészeknek a többsége valóban nem Magyarországon vált híressé, mi mindig nagyon büszkék voltunk rájuk. Ebben a helyzetben egyébként majdnem mindegy, hogy honnan jöttek: például egy amerikai fotómûvésznek sem a származása a fontos, hanem az alkotásai. Tudni kell róluk, hogy többségük a történelmi Magyarország területén született, gyakorlatilag tízéves idõintervallumon belül. Abban az idõben, amikor õk születtek, úgy tûnik, a Kárpát-medence szûknek bizonyult ennyi tehetséges ember érvényesüléséhez. Magyarán túlságosan sok tehetséges ember volt egy nagyon kis helyen – és ez nemcsak a fotográfiára érvényes, hanem az építészetre, irodalomra, zenére, képzõmûvészetre is. Ezek a nyughatatlan, alkotási vággyal megáldott emberek nem jutottak megfelelõ érvényesülési lehetõséghez, jórészt a társadalmi körülmények miatt – feltételezhetõen ezért hagyták el a szülõföldjüket. Olyan társadalmi rendszer, amelyben az ember minden tevékenységét korlátok közé szorítják, nem kedvez az alkotói munkának. Az ekkora alkotási kedvvel megáldott embereknek tér és szabadság kell a kibontakozáshoz, nem pedig az, hogy állandóan korlátokba ütközzenek.