A hazugok utolsó összejövetele

Bush és Putyin 2000-ben kerültek hatalomra, abban az évben országaik megpróbálták visszaszerezni a nemzetközi tiszteletet: Oroszország a jelcini évek káosza, az Egyesült Államok pedig Clinton elnök sikertelen vád alá helyezése után. Mindkét ország úgy gondolta, ártalmatlan, középszerű emberek jönnek az elnöki székbe. Csakhogy miután hatalmi pozícióba kerültek, mindketten alapértelmezett formájukat hozták: a protestáns Bush azzal a meggyőződéssel, hogy Isten Amerika oldalán áll, az egykori KGB-tiszt Putyin pedig abban a hitben, hogy minden hatalom a megfélemlítésből és a fenyegetésből ered.

És mi volt az eredmény? Meggyőződve igazáról és az ellenvéleményeket figyelmen kívül hagyva Bush úgy érezte, hogy szabadon aláaknázhatja a törvények uralmát Amerikában a jogosulatlan megfigyelésekkel, az alapjogok kikezdésével, a kínvallatás támogatásával, továbbá a közvélemény félrevezetésével és azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a szakértői tanácsokat és a tényeket. Képmutató meggyőződése nyomán Bush azt kezdte hinni, hogy bármit mondhat és tehet a 2001-es adócsökkentéstől az iraki háborúig.

A Bush önhittsége és önámítása által okozott kárt csak fokozta, hogy az elnök durván túlbecsülte Amerika erejét. Egyszerűen azt hitte, hogy Amerika egyedül megvalósíthatja külpolitikáját, mivel senki nem képes megállítani. Míg az apa megszerezte a világ támogatását és több mint tizenkét ország katonai részvételét az első Öböl-háborúban, a fiú úgy gondolta, a szövetségesek inkább akadályozzák, mint segítik; Tony Blair kivételével nem törődött velük. Négy évvel később Bush arroganciája és kétszínűsége lelepleződött nemcsak az amerikaiak, hanem az egész világ előtt.

A hatalom gőgjének Putyin sem tudott ellenállni. A magas olajárak segítségével most globális ellenőrzésre törekszik, mintha nem is léteznének az Oroszországot sújtó katasztrófák – az összeomló társadalom, az AIDS- és tüdővész-megbetegedések növekvő száma és az olyan méreteket öltött korrupció, amelyről Jelcin álmodni sem mert. Egy februárban Münchenben tartott magas szintű biztonságpolitikai értekezleten Putyin – aki általában a titokzatoskodó, manipulatív és konfrontatív hidegháborús paradigmára épülő orosz diplomáciának megfelelően viselkedik – olyan nyelvezettel rohant ki az Egyesült Államok ellen, amelyet azóta nem hallottunk, hogy Hruscsov azt mondta: „Eltemetünk benneteket”. „Egyoldalúnak” és „jogtalannak” nevezte az amerikai lépéseket, amelyek „további konfliktusok melegágyát” készítették elő.

Putyin megállapításai az amerikai egyoldalúságról akár helyesek is lehetnek (ha megfosztjuk őket a túlhevült retorikától), csakhogy az orosz elnök nem képes hitelesen beszélni a mértékletességről a külpolitikában. A magas olajárak segítettek neki újjáépíteni és központosítani az „erős államot” – ez volt a célja elnöki mandátuma kezdetétől. Csakhogy Putyinnak az a kísérlete, hogy az orosz energiatartalékok segítségével gyakoroljon politikai nyomást Grúziára, Ukrajnára, Fehéroroszországra és más államokra, megbízhatatlan partnerként tüntette fel Oroszországot, ez pedig még Pekinget is kihozta a sodrából, hiszen Kína nem kíván egy újjáépített orosz birodalmat a határaihoz.

Az önkényuralomhoz hozzászokott orosz közvélemény határozottságot vár el az ország vezetőitől. Mégis egy vezető igazi próbája nem az, hogy kiszolgálja népének elvárásait, hanem hogy a jövőbe nézve egyeztesse az ország törekvéseit szükségleteivel és képességeivel. E tekintetben Putyin arroganciája szánalmasan cserbenhagyta Oroszországot. A hatalom központosítására való rögeszmés törekvése miatt elfelejti, hogy az országnak gyarapodnia kellene. A Shell-t és a BP-t kiutasította az olajiparból, éppen akkor, amikoraz orosz termelés vészesen csökken. Az amerikai hatalom ellensúlyozására tett kísérletei rövidlátók: nehezen egyeztethető össze a hosszú távú orosz stratégiai érdekekkel az, hogy Moszkva segíti az iráni atomprogramot, illetve fejlett fegyvereket ad el Kínának.

Ahogy az lenni szokott, a történelem gyorsan pörög Amerikában. Most már mindenki látja a Bush-elnökség otromba történelmi kudarcait. Az amerikai lakosság megelőzte a történészeket és megrótta Busht azzal, hogy 2006 novemberében demokrata kongreszszust választott. Eközben az orosz problémák rejtve maradnak a putyini autokratikus bürokrácia erőszakos taktikája és olajvalutával tömött kofferei mögött. De az orosz társadalmi és gazdasági problémák kezeletlensége hosszú távú hanyatlásra ítéli az országot – épp ezt a folyamatot kellett volna Putyin elnöknek megállítania.

A 20. században a hidegháborús egyenértékűség Oroszország és Amerika között csak látszólagos volt. Az oroszok számára Amerika a gonosz birodalma volt, a kapitalista kizsákmányoló atomhatalom, de ugyanakkor a gazdasági jólét és az egyéni szabadság országa is. Amerika számára Oroszország szintén gonosz birodalom volt, a terjeszkedő kommunista atomhatalom, de egyben a tudomány, a szellem és a lélek hazája.

Hasonló megfelelés jellemezte a Bush–Putyin-érát is. Azonban Amerikától eltérően az orosz nép még nem fogta fel, mekkora árat fizet a fékeveszett hatalmi ámokfutásért.

Nyina Hruscsova

A szerző nemzetközi ügyeket oktat a New York-i The New Schoolon

Fordította: Fall Sándor  © Project Syndicate, Krónika 2007.