A házasság, melyben senyvedünk

Körülbelül két éve, a könyvet méltató, javarészt lelkes írások sorában feltűnt például Kemény István tollából, az Élet és Irodalom hasábjain, az alábbi mondat: „Demény Péter első regényét, a Visszaforgatást elolvasva Eötvös első regénye jutott az eszembe, noha Demény Péter tehetségesebb prózaíró, mint Eötvös József (ügyesebben szövi a mesét).” Ezt nem bírtam kihagyni. Ezért, ugye, mondhatnánk, megérte. Egyébként, ha jó mulatság nem is, az írás mindenképp férfimunka lehetett. Ilyen hibátlan három-négy oldalas körmondatokat gyártani – ezt a bravúrt, valljuk be, még tán Joyce is megirigyelhetné. Továbbá Gerő Enikő véleménye szerint (A Hét, 2006. augusztus 10.) Demény regénye, Füst Milán nyomdokain, az író „férjségének története.” Szerintem nem. De máris pár nagy névről esett említés, ugye?

Harmadszori olvasáskor például simán kihagynám a főhős szerelmi háromszögét taglaló részeket. De lehet, hogy ez az én hibám, az én bajom, mert épp olyan szakaszában tartok saját, meg nem értett, de a megértés végett egyelőre le nem írt életemnek, amikor úgy tűnik, ezek a részletek kevésbé hitelesek (kidolgozottak?), illetve kevésbé mélyek – pedig a regényben hozzánk szóló hang gyakran jelzi, mennyire fontosak e mozzanatok, mennyire kemény a mindenféle irányú ámítás elleni mesélői küzdelem.

Annak ellenére, hogy e regénynek állítólag az említett megcsalásos, tragikus kimenetelű történet a gerince, a gerinc köré felkasírozott, gyerekkorral, a szülők házasságával és a felnőtt gyermek kettős látásával bemutatott jellemével, a nagyszülők és dédszülők történetével teleírt részek sokkal életszerűbbek, izgalmasabbak, megkapóbbak, valahogy szívhezszólóbbra sikeredtek – legalábbis ami saját olvasói szívem illeti. De nem kizárt, hogy ennek a dolgokat leülepítő, időbeli távolság az oka, mert nem mindegy, hogy pár éve vagy pár évtizede megtörtént eseményekből dolgozik az ember.

Talán a vallomásos műfaj miatt, a higgadt-heves önboncolgatásnak köszönhetően gyakran felüti fejét a sorok között a boldogság. Imre, a főhős elmondása szerint rendelkezni kell „a boldogság képességével”. Ott van például egy 30–35 éves asszonyka, aki „eddig boldog volt, legalábbis azt hitte, hogy boldog, ami végső soron ugyanaz.” Valaki másban viszont nagy a „hajlandóság az örömtelenségre”. Bizony, e könyv szereplőit nagy ívben kerüli a boldogság madara, s mintha az egész történet azt igyekezne kideríteni: hol csúsztak el ezek az emberek a szeretetlenség mocsarában, mi volt az a „nem szép” cselekedet, aminek köszönhetően ez a kerülés a boldogság madara részéről beállt. Mert „semmi sem egyszerű, minden csak szép, vagy nem szép.”

Valóban, az a családi légkör, amiből a Visszaforgatás lapjai nyújtanak ízelítőt, röviden szólva „nem szép”. Aki úgy érzi, hogy gyerekkorában szülei viselkedésének, megnyilvánulásainak, egyéniségének áldozatául esett, aki facsarodó szívvel gondol perecet majszoló, borzos és elhanyagolt, gátlásos vagy zárkózott ötödikes önmagára, az feltétlenül olvassa el Demény első regényét. Garantáltan fellélegzik, és megállapítja majd, hogy ahhoz képest boldog, felhőtlen, szeretetteljes családban nőtt fel.

A nélkülözés, ami e regény lapjain uralkodik, nem is annyira anyagi természetű, noha sokat megtudunk a „pénz nincs” vezérelvről, a nagyfiú levetett ruháiban járó kisfiúról, a kisiparos házát eltulajdonító szocialista rendszerről, mindeme dolgok sajátos módon mégis eltörpülnek a szeretethiány mellett, pontosabban a rosszul adagolt, rosszul értelmezett „szeretet” mellett, ami valóságos ragályos betegségként tönkreteszi egy család néhány generációjának érzelmi életét és boldogságra való képességét.

Amennyire és ahogyan értettem, ez a könyv tulajdonképpen arról szól, miként alakítják a szülői házban a családi élettel kapcsolatosan szerzett tapasztalatok az ember lelkét, érzelmeit és sorsát, pontosabban arról, hogy bizonyos mozzanatok átokszerű meghatározó erővel bírnak, akár akarja, tudja, érti ezt az elszenvedő alany, akár nem. Ilyen értelemben Demény első regénye roppant tanulságos írás. De édesanyám, miután elolvasta, kicsit sértetten megjegyezte: „Fiam, azért ez nem éppen ennyire így van, nem gondolod, hogy a szülők szempontjait is meg kellene vizsgálni?”

Mindenkinek melegen ajánlom, hogy a szülők szempontjait sürgősen vizsgálja meg – de akkor is az a véleményem, hogy a házasság, melyben senyvedünk, távolról sem saját házasságunk, hanem igenis szüleink házassága. Azt nyögjük elég sokan egy, két, három házasságunk vagy házasodásra nem kapható legénykedésünk, leánykodásunk idején. Szóval Demény Péter segítségével sikerült újfent legyártani a spanyolviaszt, adjunk hálákat érte, és ha az imént említett téma bennünket egyáltalán nem érdekelne, akkor olvassuk ezt a könyvet azért, mert.

Mert ha negyedszer is a Visszaforgatás olvasására adnám a fejem, akkor kihagynám a háromszöget, kihagynám a kiadót, a focit, a barátokat és Horthy Miklóst fehér lovon, kihagynám a gombaszedő tekergőket, a szatyorrugdosást, Sárit és a gyerekeket, kihagynám a vendégmunkát Magyarországon és az erdélyi bölényt, akiből soha nem lesz hortobágyi marha, kihagynám a zöld pulóverrel mosott fehér pólót, a fogak között ropogó, főtlen paszulyt, a dráguló cukrot, kihagynám a gyerekverő függönyrudat és az emberben síró vodkát, kihagynám nagyanyó hatvan évig őrzött, majd unokája által lenyúlt ékszereit, de nem hagynám ki.

Nem hagynám ki az idegtépő karácsonyfa-díszítést, a nagyanyám-anyám-én tengelyhatalmak elárulását, a „Lidike, hogy tudod megcsókolni azt az ocsmány pofáját”, azt, hogy „ne is legyen nekik könnyű a föld, soha, ameddig élnek”, az anya természetét, ami olyan, hogy még az aljasságot sem lehet neki tulajdonítani, nagyapa pipáját, ami „látott már eleget, úgyhogy a többi nő most már legyen a másé”, a házban föllázadt téglákat, ahogy kirobbannak a kéményen, de még ha ezeregyedszeri olvasáskor mindent kihagynék, akkor is megtartanám azt, hogy.

„A szomorú kanál, a szomorú villa meg a kés, szegény, depresszióba esett evőeszközök, szegény, depresszióba esett, csáléra álló abrosz, depressziós székek és depressziós asztal, depreszsziós konyha, spájz, kályha, kagyló, szegény, depresszióba esett és abból soha ki nem gyógyuló lakás, amelynek a konyhájában ültünk az asztal körül.” Hát így. Ülünk néhányan az asztal körül, és még mindig szüleink házasságát nyögjük, miközben gyerekeink már ki tudja mióta, úgy gondolják, hogy elviselhetetlen gyerekkort élnek ebben a mi házasságunkban. Még szerencse, hogy bírjuk az Úristen és a társadalom kettős áldását.

László Noémi

Demény Péter: Visszaforgatás. Koinónia, Kolozsvár, 2006