A ház illata

Olyan ház volt, amelyről biztosan tudni lehetett: sokkal régebben, amikor még újabb volt, akkor is régi volt. A szaga egészen biztosan, nem voltak képesek azt elűzni a nem túl gyakran előforduló festés-mázolások sem. Egyféleképpen volt régi szagú az első szoba, a zsalugáteres ablakú, amelyen az utca zajai szűrődtek be. A zsalugáter nehezen nyíló rácsai félelmetesen hunyorogtak, de csak kicsit, alig borzongatóan. Talán amióta egyszer részegen dalolászó bányászok vonultak végig alatta, a nagyanyám pedig mélységesen elítélően mondta: fizetésnap van. Csak a fizetésnap ne lenne, tette hozzá, máskor aranyemberek ezek, de a fizetésnapon megbolondulnak. Egy ideig azt is hittem, a fizetésnap valami szörnyű dolog, talán a vasárnap vagy a karácsony fekete betűs ellenpárja.
A lakószobának egészen más szaga volt. Kicsit füstös, de nem a mindennapi főzéstől, mert hiába rotyogott a kályhán a fuszulyka vagy a káposzta, sülhetett a lerben a hájas tészta, a füstös szagot semmi sem volt képes elnyomni. A helyiség a kamrával közös falra támaszkodott, ahol még május derekán is ott lógtak a téli disznóvágások emlékei, a barna, kiszáradt kolbászok, oldalszalonnák, csülkök. Csupa erősen füstölt hús, múlt és jövő, őseredet és ígéret. Nagyapám zsíros elégedettséggel mosolygott, valahányszor kijött a kamrából, nagyanyám ilyenkor soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy te Jóska, megint törtél egy darab kolbászt. S bár ezt soha nem szánta megrovásnak, mégis egészen más volt a hangja, mint amikor a fia fordult egyet odabenn. Olyankor anyai elragadtatás költözött a szavaiba, azért van, fiam, ki egye meg, ha nem te, mondta provokatívan, s jaj volt annak, aki ellentmondott. De ilyesmit nem nagyon tart számon az egyre fogyatkozó családi emlékezet. Néha én is benéztem, kapkodtam a fejem a spárgán lógó húsdarabok elől, megannyi zsíros fényű csüngő szörny, tiszta vidámpark, jutott valahányszor az eszembe, a füstös szag azonban gyorsan a távolba kergette az érzést.
A nyári konyhában mindig esőillat fogadott. Az egyenetlen földpadlón surrogó vizes seprű hallatán néhány pillanatra még a kopogó esőt is hallottam, míg fullasztó falatonként nyeltem a hatalmas szelet zsíros kenyeret. A tapasztott kályhában mindig lappangott a parázs, csak egy vézna gyújtós, s máris lobogott a tűz. A kemencelyukban pedig fazék, benne a megbízható meglepetés, a főtt krumpli, a sült tök vagy csak aranyszínűre pörkölődő tökmag, mindegy, valami, amihez hozzá lehet nyúlni, mielőtt elkezdődne a játék újabb fordulója.
Legtöbb esetben a csűrben, elkábítva a meleg széna- és hasábfaillattól. Álmodozásra teremtett világ a régen nem használt járommal, az érthetetlen pedantériával télen is a fal mellé fektetett szénakötő rúddal, mintha bármikor befordulhatna a gazda, hogy feltegye a sarjúért induló szekérre. A hatalmas favágó tőkén erdők végezték aprófaként, főleg miután a megsárgult Lányok, asszonyokban lányokat és asszonyokat láttam, amint félelmetes izomzatú súlyemelőket bámultak, akik edzés gyanánt aprították a hatalmas fahasábokat. Onnantól kezdve ólomsúlyú Alekszejevként csapkodtam a fát a csűrben – ahogy az újságban írták, mint a répát, bár máig sem tudom, hogyan csapkodják a répát –, észre sem véve a rám ereszkedő alkonyatot. Olyankor nagyanyám jött hátra, s szólt rám, hogy talán elég lenne, mert nem marad aprítanivaló holnapra, s a puliszka is kihűl.
Már éreztem is az orromban a túróval bőségesen megtömött puliszkatekercs illatát, amelyet a felfordított tányér talpára szolgált fel nagyanyám, előtte azonban még kinyitottam a csűr hátsó kiskapuját, kiálltam az egyre erősödő fényű csillagok alá. A fák sötéten szegélyezték a kertet, én meg jobbra fordultam a ganédomb felé, ráérősen pisiltem egyet, férfiasan, ahogy a nagyapámtól láttam, napzáró rituálé, amelynek elmulasztását bizonyára rossz néven vennék a csillagok.
A világ közepén álló ház lassan elsüllyed a feledés éjszakájában. Csak a százéves bútorok páca él, a szú nyomán hulló korpa kesernyés szaga, a dunyha fülledt párája. Alatta álmok keveredtek reggelre szétválaszthatatlan illatorgiában, amelyet nagyanyám ruhájának összetéveszthetetlen szaga űzött messze, ahogyan reggel fölém hajolt. Kérsz egy falást, mosolygott hozzá a szeme, s darabka füstölt kolbászt tartott a kezében.