A Hamász-mozzanat

Nem meglepetés, ami történt. A Fatah bukása nem az amerikai külpolitika, Izrael vagy bárki más hibája, ennek oka maga a Fatah. Ez Jasszer Arafat végső öröksége, amelyért ő nem csupán az Izrael elleni terrorista erőszakot bátorította, hanem az anarchiát és a korrupciót saját szervezetén belül is.

Ami a legfontosabb: Arafatnak nem sikerült rendeznie a konfliktust, és alternatívát sem biztosított népének a szélsőséges radikalizmus és a vég nélküli háborúskodás mellett. Azzal, hogy 2000-ben visszautasította a kompromisszumos béketervet, amely független palesztin államot hozott volna létre kelet-jeruzsálemi fővárossal és 23 milliárd dolláros nemzetközi segéllyel, Arafat egyértelművé tette, hogy a palesztin probléma megoldására nincs alternatív, mérsékelt forgatókönyv.

A 2006. januári választások előtt világos volt, hogy a Hamász esélyes a győzelemre. A Fatah gyenge vezetése semmit nem tett, hogy megoldja a szervezet mélyen gyökerező megosztottságát és a korrupciót. Az egymással versengő Fatah-jelöltek megosztották a szavazatokat, biztosítva ezzel a Hamász jelöltjeinek győzelmét. A Fatah a vereség után sem hajtott végre reformokat, még a vezetőségét sem váltotta le. Az egymással civakodó vezetők mindannyian kizárólagosságot követeltek maguknak, és azt remélték, hogy valamilyen külső tényező segíti majd őket szándékaik megvalósításában.

Eközben a Hamász – a múltbeli kommunista és fasiszta pártokhoz hasonlóan – előrelépett, világos doktrínával, viszonylagos fegyelemmel és szilárd eltökéltséggel. A Hamász sikerét a Fatah ideológiája és gyakorlata alapozta meg. Miután a Fatah démonizálta Izraelt, elutasította a kompromisszumot, a teljes győzelmet igényelte, dicsőítette a terrorista erőszakot, és árulásként állította be a mérsékelt álláspontot, a Hamásznak nem volt egyéb dolga, mint bebizonyítani, hogy e célok elérésére ő a legmegfelelőbb.

A Hamász szélsőségességét nem szabad lebecsülni. Az egyetlen különbség a Hamász és az al-Kaida között az, hogy noha a két csoport általában nem dolgozik együtt, az utóbbi a nyugati célpontok elleni támadásokra összpontosít, míg az előbbi eddig csak Izraelre koncentrált.

Következésképpen a Hamász nem fogja mérsékelni álláspontját, győzelme pedig évtizedekre visszaveti az izraeli–palesztin béke esélyét. A győzelemtől fűtve, a főhadiszállásának otthont adó Szíria és Irán támogatásával a Hamász továbbra is követni fogja egyértelműen megfogalmazott célját, ez pedig Izrael állam és népének megsemmisítése. Súlyos tévedés azt hinni, hogy képes bármilyen engedményre vagy kompromisszumra.

Négy sajátos elem kerül most a középpontba: a palesztinok sorsa a Gázai övezetben, a Fatah-vezetés alatt álló Ciszjordánia jövője, a világ Izraellel kapcsolatos magatartása, valamint a Hamász győzelmének stratégiai hatása a Közel-Keleten.

Mostanáig, míg a gázaiak a vezetőik politikája által előidézett folyamatos harcok és gazdasági bukások miatt szenvedtek, nem történt beleszólás a magánéletükbe. A Hamász beindíthat egy „iszlamizáló” programot, mindamellett szándékában áll híveinek életét megváltoztatni. Ölni fog, eltörli a nők jogait, gyűlöletre tanítja az iskolásokat, akik az agymosás után alig várják majd, hogy öngyilkos merényletet hajtsanak végre.

Gáza eleget szenvedett az anarchia miatt, most egy könyörtelen diktatúra alatt fog nyögni. Például amikor a Hamász-erők elfoglalták a Shati menekülttábort, kivégeztek három nőt – két tizenévest és egy idős asszonyt – amiatt, hogy Fatah-vezetők rokonai voltak. Akik valóban törődnek a palesztinok sorsával, illessék bírálatokkal vezetőiket, és próbálják meg megvédeni e nép emberi jogait a Gázai övezetben.

A Fatah hatalma még mindig erős Ciszjordániában, de vélhetően még a gázai katasztrófa sem idéz elő változást a szervezet álláspontjában. Észszerűen gondolkodva, a Fatahnak mérsékelnie kellene önmagát, fel kellene számolnia, vagy vissza kellene szorítania a terrorizmust, és valamiféle békét kellene keresnie Izraellel. De a Fatah sajátosan kezeli az ésszerűség fogalmát, amely nem a fentieket eredményezi. Bármennyire is eltérő a két eset, a Fatah a forradalom előtti francia monarchiára hasonlít, és képtelen tanulni saját tapasztalataiból, vagy megtenni a bukás elkerüléséhez szükséges lépéseket. A világ nem mentheti meg a Fatahot, erre csak ő maga képes.

A gázai fejlemények nagy kihívás elé állítják Izraelt, amely régebben eldöntötte, hogy nem érdeke ellenőrzést gyakorolni a Gázai övezetben. Bizonyos értelemben a Hamász akciója világosabbá teszi a helyzetet. Gázát egy teljes mértékben ellenséges rendszer vezeti. Izrael jogosnak fogja tartani a határon átnyúló támadások megtorlását, és továbbra is civil célpontokat fog támadni rakétákkal.

Végül a világnak fel kell ismernie, hogy az 1990-es években kezdődött békefolyamat által ébresztett remények teljesen szétfoszlottak. A Hamász gyakorlatilag visszavetette a konfliktust az 1960-as és 70-es évekbe, amikor a békefolyamatnak várnia kellett arra, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet álljon készen a terrorizmus leállítására, és ismerje el Izrael államot. Izrael túlélését és önvédelemhez való jogát most nemzetközileg támogatni kell, és véget kell vetni az utóbbi években folyó gyalázkodásnak és démonizációnak.

A térségbeli stratégiai következmények fenyegetőek. A Hamász győzelme a Gázai övezetben az Iránt, Szíriát és a Hezbollahot tömörítő tömb győzelme, illetve a Muzulmán Testvériség – amelynek a Hamász az egyik tagja – különböző ágaié, amelyek célja a hatalomra kerülés saját hazájukban. Ezek az erők nagyon jól tudják, hogy a jelenleg legfontosabb globális verseny a radikális iszlamizmus és a világ többi része között folyik. Az a kérdés, hogy a világ többi része mikor jön rá erre.

Barry Rubin

A szerző a Nemzetközi Ügyek Globális Kutatóközpontjának (GLORIA) igazgatója

Fordította: Fall Sándor, © Project Syndicate,Krónika 2007