A „hálózat” és atyamesterei

Romániában a társadalom besúgásra és terrorszervezetre alapozott ellenőrzése terén már a Sziguranca idejéből volt kiindulási tapasztalat, de az igazi profik 1948-ban szervezik át – természetesen a KGB hathatós beavatkozásával – import, bolsevik alapon a politikai rendőrséget. Ekkor kerül a DGSP (Direcţia Generală a Securităţii Poporului) élére Gheorghe Pintilie (azaz Pantelei Bodnarenc-Pantyusa) vezérigazgató és helyettesei, Alexandru Nikolski (azaz Boris Grünberg) és Vladimir Mazuru (Mazurov). Nikolskihoz hasonló főördögöt még nem hordott Földünk a hátán, ő egyébként 1992. április 12-én jó nyugdíjjal, „ágyban, párnák közt” halt meg! Hogy működését zavartalanul folytathassa, a „szervet” 1952. szeptember 20-ától kivonják a Belügyminisztérium keretéből, mostantól Állambiztonsági Minisztérium (Ministerul Securităţii Statului) néven önállóságot kap, hogy – a Párt ellenőrzését mégiscsak biztosítandó – 1956. június 11-étől újra a minisztériumban nyerjen kellő önállóságot Vezérigazgatóságként (Departament). Ekkor, a Szekuritáté igazi hőskorában (1952–57) lesz a főnöke Alexandru Drăghici, aki a számonkérést szintén elkerüli, magyar feleségével betegség ürügyén Magyarországra menekül, s hiába kéri ki a román állam, a magyarok nem adják át).

Ördögi hálózat

A besúgóhálózat létrehozása tulajdonképpen nem ennek a bűnszövetkezetnek a találmánya, mint ahogy nem is kommunista találmány, de ahogy mindegyik állam élt és él az önkéntes és fizetett informátorok szolgálatával, úgy ezt minden diktatúra áthatolhatatlanul, széttéphetetlenül sűrű hálóvá bogozta. Az volt az ördögi ebben a duplára-triplára terített hálóban, hogy magukra az informátorokra is ráépítették a „bizalomellenőrző” réteget. A kettős játékot űző informátorok (tehát akik a célszemélynek elárulták megbízásukat) így hamar lebuktak, és bekerültek (túl a kijáró megtorláson) a megfigyeltek táborába. Szükségesnek mutatkozott a felduzzadt hálózat megnyirbálása. Ezért az 1956. március 15-i titkos rendelettel (54-es számú) megtisztítják a megbízhatatlan és hasznavehetetlen besúgóktól a hálózatot, és megerősítik ott, ahol a reformmegmozdulások csíráját (jól) sejtik, azaz a tanügyi intézményeknél. A mezőgazdaság szocialista átszervezése 1957-ben egy szintén belső rendelettel (95-ös) szükségessé teszi a falusi hálózat bővítését. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI, Serviciul Român de Informaţii) kiadásában megjelent A Szekuritáté fehér könyve című munka 2. kötetében (megjelent 1994-ben) olvashatjuk, hogy 1957-ben 8578 tiszt, 3379 tisztes, 5816 civil és 11 193 „segédszemélyzet” tevékenykedik a Szekuritáté keretében. Ez a szám aztán tüneményes gyorsasággal nő, kiderül, hogy ilyen-olyan megnevezéssel 57 185 személy ügyel a szocialista Románia biztonságára. Megtudjuk, hogy ekkor már a dossziék 323 207 személy ellen tartalmaznak kompromittáló anyagot. Nő a letartóztatottak száma 1955–60 között, több tízezer ártatlan ember jut koncepciós perek során börtönbe. Hogy ez se legyen elég, a hírhedt 209-es számú törvénycikk, amely a rendszer elleni felforgató tevékenységet bünteti, 1958-ban kibővül, és lehetővé válik a halálbüntetés kirovása. Már ebben az évben a katonai törvényszékek több halálos ítéletet hoznak ún. szervezetek létrehozóira.

Mindez azonban nem lett volna lehetséges az informátorhálózat nélkül. A Szekuritáté az adatok, vádak csíráit informátoraitól kapta, amit aztán bő fantáziával bővítgettek, például a cellabesúgok segítségével. Az informátor (besúgó, románul turnător) feladata a célszemély (ezeket a tartótiszt jelöli ki) alapos megismerése, bizalmába férkőzése, beszélgetésre bírása, véleményének kierőszakolása, amit aztán szóban vagy írásban jelent megbízójának. E féregkategória egyik alaptípusa a „beugrató” (agent provocateur), akinek megengedik a rendszer becsmérlését, hogy bizalmat keltsenek, és hasonlóan nyilvánuljanak meg a gyanútlan áldozatok. Az „altatott ügynök” a tartalékolt informátor. A Szekuritáté akkor aktivizálja, amikor környezetében erre szükség mutatkozik. Előnye, hogy még csak nem is sejtik rejtett személyiségét, ugyanis egy ideig nem jelent.

A forrástól a postaládáig

A minősített informátor igen becses munkatárs. Ő az, aki tapasztalt, művelt, sokoldalú és patrióta (a Szeku szerint!). Önkéntesen és hazafias érzülettel segíti a szerveket. A minősítetlen informátor szintén önként vállalja a feladatot, mivel valami okból szüksége van a Szeku „jóindulatára” (bűnöző, zsarolható, kényszerhelyzetben van stb.). E téren tanulságos Esterházy Péter apjáról írt megrendítő hatású könyve, a Javított kiadás. Együttműködőnek (colaborator) az alkalmi informátorokat nevezik, akiket egy feladattal bíznak meg (pincérek, újságárusok, szállodai alkalmazottak, könyvkereskedők stb.). Miközben a diplomáciában „rezidensnek” az ügyvivőt, helytartót, jól meghatározott képviselőt nevezik, esetünkben azt az informátort, aki több, környezetében működő informátor tevékenységét fogja össze (legtöbb nyolc személyt), és tartótisztjével egyeztet. Ezek föltétlenül megbízható személyek. Többnyire volt katonatisztek, tisztesek, rendőrök, detektívek stb. „Forrás” (sursă) – látható gyakran azokon a jelentéseken, amelyeket a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) jóvoltából megkaptunk. A „forrás” általánosító kifejezés és érvényes valamennyi besúgó kategóriára. Ez, akárcsak más besúgók, a tartótisztnek jelent szóban vagy írásban, és fedőnév takarja az illetéktelenek elől. Vegyünk elő egy ilyen jelentést! A forrás fedőnevén, a tartótiszt valódi nevén jelenik meg a bal felső sarokban. Itt látható az időpont (amikor készült a jelentés) és a találkozás helye (szintén „madárnyelven”). A beosztott tiszt bemutatja a jelentést felettesének, ez véleményezi, esetleg újabb utasítást ad és mehet az irat két helyre: a megfigyelt és a besúgó dossziéjába. Szóba került a fedőnév. Ez egy kitalált, választott személy- vagy köznév a felek azonosításáért és a megbízás titkosságáért. A tartótiszt hasonló ügyködésű társai sem ismerik társuk embereit.

A kötelezvény (angajament) az informátor írásban adott nyilatkozata, amelyben vállalja az „ügy” hűséges és titkos szolgálatát. Tanulságos és ajánlott olvasmány eme tárgykörben Molnár János könyve (Szigorúan ellenőrzött evangélium, I. kötet, megjelent Nagyváradon 2009-ben), itt láthatunk ilyen kötelezvényeket eredetiben. „Postaláda” (nevezik még „rövid útnak” is) az a konspiratív hely, ahol a tartótiszt rendszeresen átveszi a jelentést, úgy, hogy ne lássák együtt a megbízót és a megbízottat. (Lehet tényleges postaláda vagy lakás két kulccsal stb.) A besúgó beszervezése nagy körültekintést és óvatosságot igényel. Az ötvenes évek közepén megtiltotta a párt a párttagok beszervezését, mivel kiderült, hogy még a Központi Bizottság tagjairól is készültek jelentések, ami miatt nagy volt a botrány. Tehát a delikvens kiválasztását előzetes tanulmányozás, informálódás előzi meg. Ha elég megbízható, intelligens, hitelesnek mutatkozik, előbb próbára teszik. Ha minden szempontból bevált, jelenti a tiszt a főnökének a személyi tanulmányozás részleteit, és engedélyt kér a beszervezésre, amit ez meggondol és megad, vagy nem ad meg. A személyi lap a kötelezvénnyel együtt a Szekuritáté tartótisztjének és a megyei szerveknek a nyilvántartásába kerül. A besúgó személyi dossziéja minden jelentését tartalmazza, sőt a kifizetések nyugtáit is (Model 1). A CNSAS által kiadott átvilágítási bizonyítékokat a törvényszék azért vizsgálja át, hogy ártott-e valakinek jelentéseivel az illető. Ha nincs ilyen jelentés, nem tekintik a besúgót a politikai rendőrség munkatársának.

Nyomozati módszerek

A levelezés ellenőrzésére a román postának külön szolgálata volt. A reggeli postát 17 óráig kellett ellenőrizni, visszatartották a rendszerellenes tartalmúakat és csatolták a megfigyelt dossziéjához. Telefonok, lakások lehallgatása a „poloskák” segítségével történt, e téren is tanulságos Péter Ferenc egykori csíkszeredai lehallgató tisztes beszámolója, ami megjelent a sajtóban is (és amelyre az érintettek máig sem reagáltak érdemben!). A beszerelést a Szeku technikusai végezték (teofil, telefonfilaj, vagyis telefonkövetés, illetve TO: telefon operation). Rokonok, barátok, munkatársak, külföldiek nyilvántartásba vétele terén, mivel szabályozott volt külföldiek vendéglátása, elutazásuk után és közben is be kellett számolni ittlétük alatt minden eseményről, beszélgetéstémáiról. Különösen a behozott, kiküldött könyvek, irományok érdekelték a szekust. A követés (filaj) a célszemély nyomon követését jelentette: hová megy, kivel és hol találkozik, mennyi ideig van az illetőnél, ezekkel mikről beszélget (behívva a beszélgetőpartnert, és az elmondottakat összehasonlítva.) Az írógépeket, sokszorosítókat nyilvántartásba vették, és évente ellenőrizték (betűcsere esetén gyakrabban). A hírhedt 70-es számú törvény a szervek kötelességévé tette valamennyi volt politikai bebörtönzött és múltbeli polgári politikus nyomon követését. Valamennyiünkről terjedelmes dossziék születtek az évek során. Vérünket szívó piócákként ragadtak ránk már a cellában (kihallgatásunk idején, de később is) a besúgók. Kiszabadulásom után a rendelkezésemre adott dossziék tanúsága szerint 1989. december közepéig 10 informátort és 6 „forrást” (surse) állítottak rám. Valódi nevüket hiába kértem a CNSAS-tól, a mai napig nem kaptam meg.

Fel-fellángol egyik-másik vita során a besúgók kérdése, de mindhiába! Egyetlen volt besúgó sem jelentkezik önként bocsánatkéréssel, de a mi sajátos demokráciánk sem vont még egyet sem kérdőre sem közülük, sem a szekusok közül, akik őket beszervezték. Lassan, az idő múlásával mi is, ők is az örök nyughelyre költözünk. Adja a Fennvaló, hogy mi tiszta lelkiismerettel, ők pedig gazemberségük miatt gyötrődve éljék meg utolsó órájukat, mert a diktatúra ötödik hadoszlopaként jelentős részük volt embermilliók szenvedésében, sanyargatásában, olykor halálában. Megbocsátani pedig csak a bocsánatkérőnek lehet.

Puskás Attila

(a szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke)