A halott leveti maszkját és megpihen

Ezeknek a reakcióknak egyfajta gyûjteménye lehetne Puccini Gianni Schicchi címû operája, ahogy azt Silviu Purcãrete rendezésében színre vitték a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az alapszituációt a gazdag nagybácsi halotti tora képezi. A torral egybekötve a család tagjai megszerzik a végrendeletet is, persze mindenki a meggazdagodás reményével teszi ezt. Azonban Buoso, az elhunyt, vagyonát egy kolostorra hagyományozza. Rinuccio, aki ugyancsak pénzt remélt a végakarattól, hogy elvehesse Laurettát, elkeseredettségében annak apjához, Gianni Schicchihez fordul segítségért. Aki kieszeli, hogy eljátssza a haldokló Buosót, újradiktálja a testamentumot, és így mindenki boldog lesz. Minden a terv szerint megy, de az újraosztáskor saját magára is hagy jócskán, amiért a rokonok átkozzák, de nem tehetnek mást, mint hogy elhagyják a házat. Schicchi végül kikergeti a károgó rokonságot a házból, s a boldog szerelmeseket magukra hagyja.

A bevezetõ részben még csak „a\" színház látható. Mosdatják a halottat, aki közben békésen furulyázgat. Késõbb csoportkép készül a remekmûvel (mármint a torra elõkészített halottal), majd a közönséggel is. Az elõadás operai jellege a „nagy\" bevonulás által lép életbe. Bevonulnak a tor résztvevõi, s velük egyszerre a zenekari árok is megtelik a muzsikusokkal. A bevonulás zajos, nem mentes a teátrális elemektõl. Az asztal elõkészítése, az elhelyezkedés rítusa feszültséget kelt. Nincs értelmes emberi szó: tányér-, fazék- és egyéb evõeszközök csörömpölése, valamint a gyerekek labdázásának ritmikája kölcsönöz egyfajta bizarr érzetet. Szakralitásról szó sincs. Végül a rangidõs Simeone zokogása oldja fel a helyzet feszültségét. A részvevõk is teszik, amit illik, de hamar átváltanak vihogásba, trécselésbe, ivásba, és mindezek hatására a holtat is bevonják játékukba. Elõször csak a gyerekek ütögetik a fejét a labdával, de késõbb az egyik gyászoló hölgy, rámászva a megboldogultra, kétértelmû helyzetet teremt: tettét ugyanúgy a gyász, mint a csúfolás is elõidézhette, de a végeredmény mindenképpen groteszk. A halottnak külön akarata és jelenléte is van egy idõsebb, szõke, sápadt, napszemüveges, horrorfilmeket idézõ hölgy képében, aki ugyan nem vesz részt a többiek játékában, de jelenlétét érzékelik. Õ vigyáz a holttestre, a nagy kavarodásban néha eteti, idõnként felülrõl szemléli a történteket, és egy bábjátékos mozdulataival irányítja halottjának mozgását. Amikor Schicchi a végrendeletet diktálja, és egyes értékeket a „saját számlájára ír\", Buoso örömében felugrik, és diadalittas mozdulatot tesz. Ezzel saját (kár)örömét fejezi ki, hogy saját mohó rokonainak az eszén túljárt valaki, akit ráadásul azok lenéztek. Pillanatnyi feltámadása és arckifejezése ugyanakkor mintha a földöntúli igazságszolgáltatás hosszú kezét is jelképezné.

A tor résztvevõinek egyénisége nem rajzolódik ki teljességgel, viszont õk képezik a kórust, amely egy nagy általános, átfogó tulajdonságot jelenít meg: a haszonlesést, a mohóságot, amibe bele is buknak. Puccini a Dante mûve alapján szerzett operáját fricskának szánta; a feketehumor elemeivel tûzdelte tele, amelyre a rendezõ és a színészek is rátettek egy lapáttal.

Meghökkentõ elem a színház és az opera határainak elmosódása, illetve újrarajzolása. A zenekar tagjai egyszerre vonulnak be a színészekkel, mintha alvilági tükörképüket mutatnák meg a zenekari árokban. A gyerekek is kihasználják ezt a ráadás-játékteret, illetve néha valaki be-becsúszna oda. Ugyanakkor a zene alárendelõdik a színészi játéknak, a különbözõ gesztusokhoz igazodik, és felújított formájában (pl. a szaxofon beiktatása) a humor egyik forrását is képezi.

A díszlet mobilis, bár grandiózussága az ellenkezõjét sugallja. Becsomagolt, költöztetésre váró bútorok elõre-hátra mozognak az elõadás egész ideje alatt. A hosszú, összeilleszthetõ asztal, mely egyben torra és ravatalozásra is szolgál, körülülve, egy másik kolozsvári elõadás – Visky András Tanítványok címû darabja – plakátját idézi meg, parafrazálja (bár ez a hasonlóság látható a zárójelenetben is). Miután a rokonok számára a csúfos igazságszolgáltatás megtörtént, õk távozáskor minden mozdíthatót magukkal visznek Buoso házából. A zárójelenetben a sejtelmes fénnyel átvilágított monstrumbútorok már a másvilágot idézik meg. De mindez nem ijesztõ, hiszen e bútorok tetején ülnek az egymásra talált fiatalok, valamint Gianni Schicchi is vidáman megy a pokolba.

A színház ekkor nyitja és mutatja fel saját magát. Értelmet nyer a halott kezdeti furulyázása, azaz a zárójelentben láthatjuk, hogy a szõke hölgy is megszabadul parókájától, rágyújt két szál cigarettára, az egyiket odaadja védencének, s mindketten megkönnyebbülve szívják el azt.

Gyakorta nem vesszük észre a keret jelenlétét. A képi médiumok esetében a keret csak egy semleges jellegû kellék, amelyet rendszerint mentesítünk minden konnotációtól. Az irodalmi mûvek esetében a keret kitölti az esetleges értelmezési hiátust, vagy egy újabbat teremt. Ebben az elõadásban a színházi lét kvázinyílt felvállalása a keret és a tét, és mindezek együtt két (vagy Dantét is számítva, három?) világ átjárhatóságával lepnek meg.

Bakk Ágnes

Giacomo Puccini: Gianni Schicchi, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendezõ: Silviu Purcãrete. Díszlettervezõ: Helmuth Stürmer. Jelmeztervezõ: Lia Manþoc. Zenei vezetõ: Incze G. Katalin. Dramaturg: Vajna Noémi. Hangszerelte: Stollár Xénia. Szereplõk: Sándor Árpád, Pataki Adorján, Bogdán Zsolt, Bíró József, Vindis Andrea, Skovrán Tünde, Kató Emõke, M. Fodor Edina, Laczkó Vass Róbert, Péter Hilda, Albert Csilla, Györgyjakab Enikõ, Salat Lehel, Sinkó Ferenc, Szûcs Ervin, Balla Szabolcs, Bács Miklós, Dimény Áron, Galló Ernõ, Buzási András, Fogarasi Alpár, Pethõ Anikó, Panek Kati, M. Kántor Melinda, Csutak Réka, Varga Csilla, Molnár Levente, Bodolai Balázs, Farkas Lóránd, Mányoki Bence.