– Korábban azt nyilatkozta, hogy már zsenge gyermekkorában formázta, gyúrta az agyagot, ugyanis tégla- és cserépgyárban nőtt fel. Ez hogy történt?
– Küküllődombón születtem, ott nevelkedtem. Apámnak tégla- és cserépgyára volt: Trianon után kiment Amerikába, vagy hét évig tartózkodott ott, majd hazajött, és az összegyűjtött pénzéből vásárolta a gyárat. Anyai ágon viszont a Sóvidékről származom. Minden elődöm iparos volt. Ez azzal is járt, hogy a kézügyességet a génjeimben hoztam magammal.

– Több képzőművész kortársával beszélgetve valamennyien elismeréssel emlegették Bandi Dezsőt. Úgy látszik, komoly hatással volt az ön nemzedékére.
– Szenvedélye volt az oktatás, a népi kultúrára nevelés. Jó szobrász lett volna belőle, de az alkotást feladta az oktatásért. Tanítványai közül sokan lettünk képzőművészek. Olyan hangulatot tudott teremteni, hogy a gyerekek megszerették a népművészetet. Mindenfélével foglalkoztunk: fafaragással, figurákat alkottunk, dekoratív művészetet űztünk...

– Olvastam valahol, hogy ön építész szeretett volna lenni.
– Így van. De közben a fémiparral is próbálkoztam, hiszen apám gyárában gyakran a lakatosműhelyben lábatlankodtam, reszeltem, kalapáltam. Annak idején a kolozsvári fémipari szakiskolába felvételiztem, mert az a hír járta, hogy a vásárhelyit fölszámolják. De megmaradt, így Vásárhelyre jöttem. Három évig jártam a fémipariba, és közben megalakult a művészeti iskola. Átiratkoztam. Nagyon magas színvonalú volt az oktatás, Erdélyben talán itt, Marosvásárhelyen volt a legnívósabb a művészképzés. A Székelyföldről is ide jöttek a tehetséges gyerekek. A bentlakás a bencés kolostorban volt. Aztán fölvettek a kolozsvári egyetemre.

– Ahol viszont nem folytathatta zökkenőmentesen tanulmányait.
– Fél évig jártam az órákra, majd a vizsgák idején behívattak a rektori hivatalba, s közölték, hogy politikailag nem vagyok megfelelő elem. Kizártak, mégpedig a téglagyár miatt, amelyet 1948-ban államosítani akartak, de a munkások egyszerűen nem engedték. Olyan 40–50-en dolgoztak a gyárban, tavasztól őszig folyt a termelés. Később aztán csak elvették az üzemet, minket kitelepítettek, Vásárhelyre jöttünk, s apám nyugdíjazásáig fémipari gyárakban dolgozott.

– Hogy sikerült később mégis képzőművészeti diplomát szereznie?
– Miután hazajöttem Kolozsvárról, mint kizsákmányoló-csemete, elmentem Izsák Marci bácsihoz, a szobrászművészhez, s ő azt mondta: ne búsulj, gyere hozzám, dolgozz naponta négy órát, s kapsz egy fél tanári fizetést. Ő volt a művészeti iskola igazgatója. Nyár végén kérdezte: hát nem készülsz a felvételire? Biztatott, hogy próbáljam meg, menjek ismét Kolozsvárra. Fölvettek. Utólag kiderült: Izsák Márton a minisztériumban elintézte, hogy mint munkásszármazású „fiatalt” vegyenek fel, hiszen apám akkor már gyári munkás volt. Nagyon jó társaságba kerültem. Bálint Karcsival és Tirnován Viddel, alias Arival voltunk a legjobb viszonyban. A tanárok közül elsőként Ion Irimescu szobrászt említem, aki rövid ideig tanított, de maradandó élményt hagyott bennem. De a legnagyobb hatást Vetró Artúr gyakorolta rám. Szenzációs, kiváló koponya, nagyon művelt ember volt.

– Ha választhat, akkor miből készíti legszívesebben a szobrait?
– Egy időben keramikusnak készültem. Az egyetemen volt gipszöntő műhely, de nem volt égetőkemence. Emlékszem, egy vasárnap délután a műteremben kibontottunk egy nagy csempekályhát, kiszedtük belőle a járatokat, és átalakítottuk égetőkemencévé. Amikor Kós András katedrafőnök meglátta, majd megütötte a guta. Aztán belenyugodott, s az lett az eredménye, hogy a következő évben kerámia szak indult az egyetemen. A kályha is kettős funkciót kapott: fűtött, és abban égettük a kerámiatárgyakat. Egyébként már Bandi Dezsőnél is sokat faragtam fából, de amikor az egyetemen megismerkedtem Szervátiusz Jenő alkotásaival, úgy véltem, méltatlan vagyok arra, hogy fát faragjak. A követ már diákkoromban szerettem, akárcsak a fémet is, de akkor még nem volt lehetőség az öntésre.

– Érdekes, hosszú története van az agyagfalvi 1848-as emlékműnek: bár Kulcsár Béla szobrászművész terve, elképzelése alapján készült, a kivitelezés az ön és a Kiss Levente nevéhez fűződik. Igaz, hogy Bukarestből irányították az alkotómunkát?
– Hát igen. Amikor még Fazekas János fontos ember volt, megrendelték Kulcsár Bélától a szoborcsoportot, aztán a Ceauşescu-rendszer idején már nem lehetett szó arról, hogy az egykori agyagfalvi kiáltványból vett idézetet tartalmazó tábla is felkerüljön a szoborcsoportra. Az együtt élő nemzetiségek emlékművének nevezték ki abban az időben. Valóban lejárt hozzánk a minisztériumtól egy elvtárs, s ő dirigált. De helyi elvtársak is beleszóltak a munkába.

– Maga a hatalmas emlékmű hogyan, hol készült?
– Borszéki travertinből faragtuk, lényegében a borszéki bányában alakult ki az egész, darabokban készült el, s aztán ezeket Agyagfalvára szállították, és ott állítottuk össze véglegesen a szobrot.

– Erdély-szerte és az anyaországban is igen kedveltek a Helikon-írókról készült portréi, domborművei. Ezeket mikor kezdte el készíteni, és milyen sugallatra?
– Régóta gyártok ilyen portrékat. Több ismerősöm, író, költő barátom is felkért, hogy készítsem el az egész sorozatot. Arról volt szó, hogy mind az 54–55 íróról lesz portré. A vásárhelyi Impress Kiadó 1997-ben Helikoni arcképcsarnok címen meg is jelentetett két kötetet, amelyben ezeknek a portréknak a fényképe látható, és az írókról rövid ismertető is olvasható. A harmadik kötet is előkészületben volt, de aztán nem látott napvilágot, nem volt rá pénz. De erről nem mondtam le, tervezem, hogy azt is kiadatom.

– Kevésbé közismert, hogy ékszereket is készít.
– Folyamatosan foglalkoztam ilyesmivel. Ékszerkészítést senkitől sem tanultam. Ennek a nagy mestere Kolozsváron Furmann Károly volt, de ő nemigen osztotta meg senkivel szakmai titkait. Kísérleteztem, tanulmányoztam a régi darabokat, szakirodalmat olvastam, régi ezüsttárgyakat is javítottam, így állt össze a szaktudásom. Ezüst ékszereket készítek, féldrágakő berakással. Ez főleg akkor volt nagyon hasznos munka, amikor szobrot senkinek nem tudtam eladni. A rendszerváltás előtt, 15–20 évig egyáltalán nem faragtam szobrokat, csak fémmel foglalkoztam. Dísztálakat is készítettem, s magánúton értékesítettem. Valamiből meg kellett élni.

– Erdélyben milyen köztéri szobrai láthatók?
– Marosvásárhelyen, a Kossuth Lajos utcában található a Petőfi Sándor-szobrom, a Szentgyörgy utcában, ahol Bernády György polgármester lakott, a róla készült domborművem, a református temetőben látható a Nyilka Róbert-síremlékem, és az ortodox temetőben is van egy márványportrém, amit megrendelésre készítettem. Marosszentkirályon a Szent István-mellszobor látható. Székelyudvarhelyen található az Orbán Balázst és a Márton Áront ábrázoló szobrom, Segesváron az Apor Vilmos-szobor – a templom udvarán.

– Magyarországon sokkal több köztéri szobra van, mint idehaza. Melyek ezek?
– Kiskunfélegyházán a nagytemplom udvarán áll az egész-alakos Szent István-szobrom. Keszthelyen állították ki a második világháborús emlékművemet, Hajdúhatházán látható a Múzsa, amely az Erdélyből elszármazott Égerházi Imre kiváló festő révén került oda, úgynevezett süttői kőből készült. A kalocsai érsekség számára Haynald Lajos-emlékművet faragtam, ő tudós püspök volt, aki Magyarországon először alapított öregotthont, és az első obszervatórium is az ő nevéhez fűződik.

– Idén Budapesten Magyar Örökség-díjat vehetett át. Mit jelent önnek az elismerés?
– Nagyon jól esett, hogy rám is gondoltak. Kitüntetéseket korábban is kaptam. Iliescu elnöktől a Kulturális Lovagrend tiszti keresztjét vehettem át. Nemrég felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, és tőlük Koller-díjat kaptam, ami pénzösszeggel is járt. A Magyar Örökség-díjjal pénz nem jár. Ez nem állami kitüntetés, idén egyedüli külföldiként kaptam, illetve Benedek Elek post mortem részesült a díjban.

– Műtermében megkezdett és be nem fejezett munkák egyaránt láthatók. Most éppen min dolgozik?
– A nemrég elhunyt, Vásárhelyen közismert Pongrácz Antal fogorvos portréját készítem, a róla elnevezett sportcsarnok falára kerül majd. Nemrég fejeztem be a kiváló festőművész, Ferenczy Júlia portréját. Most lenne 100 éves. Ezt a napokban állították ki szülőfalujában, Nyárádszentbenedeken.