A franciák gyermekei

Az Európai Unió országai közül Franciaországban a legmagasabb a születési ráta (minden nőre majdnem két gyerek jut), még a demográfiai robbanás kellős közepén levő Írországot is megelőzi. Ez a ráta önmagában természetesen nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa Franciaország jelenlegi lakosságát, de messze magasabb, mint európai szomszédaié, megközelíti az Egyesült Államokét. Ennek ellenére az Eurobarométer-felmérések sorozatban azt mutatják, hogy a franciák a legpesszimistább európaiak, amikor országuk jövőjéről van szó. Hogyan lehetséges, hogy közös, nemzeti jövőjük tekintetében oly borúlátó emberek bizakodással építik egyéni jövőjüket családjukon belül?

A súlyos munkanélküliség enyhítésére tett több évtizedes kormányzati kísérletek folyamatos kudarcát elviselő franciákról gyakran él az a kép, hogy visszavonultak a politika szférájából, és saját életükre és kényelmükre összpontosítanak. Ma Franciaországban virágzik a kertészkedés, a múzeumok és mindenféle klubok. A magánegyesületek ott folytatják, ahol a politikai pártok és a szakszervezetek abbahagyták.

Ámde ha a franciák hátat fordítottak a nyilvános szférának, akkor hogyan értelmezzük a rekordrészvételt az államfőválasztáson, amelynek mindkét fordulójában a szavazópolgárok több mint 85 százaléka járult az urnák elé? Hogyan magyarázzuk azt a szenvedélyt, amit a kampány és maga Sarkozy is keltett, és amely a parlamenti választásokon szerzett erős támogatásban is megmutatkozott?

Úgy tűnik, a politikai szenvedély nem tűnt el Rousseau és Danton hazájában. Máshol kell tehát keresgélni: a franciák nem reménytelenek a politikát illetően, hanem egyszerűen egy igazi vezetőre várnak.

A franciák tulajdonképpen soha nem fogják elhinni, hogy – globalizáció ide vagy oda – az államnak nincs hatalma. A franciák még mindig többet várnak saját kormányzatuktól, mint az egységesülő Európától vagy a határok nélküli világtól.

Igen, a franciák a jóléti állam javíthatatlan szerelmesei (nem ők az egyetlenek). És úgy tűnik, Sarkozy ezt ösztönösen megérti. Programja mintha a hazai liberalizáció felé mutatna – túllépve a 35 munkaórás héten, véget vetve a bizonyos foglalkozási ágakban járó különleges jogállású nyugdíjaknak, fokozva a munkára való ösztönzést, és gyarapítva a jólétet. De ugyanakkor védelmet keres a globalizáció szédítő hatásai elől, amely vélhetően erős francia támogatást jelent majd az EU közös agrárpolitikájának, szkepticizmust a kereskedelmi liberalizáció folytatásával szemben és szándékot az Unió gazdasági kormányzatának erősítésére.

Mindamellett épp amiatt, hogy törődnek gyermekeik jövőjével, a franciákat jóval könnyebben lehet irányítani olyan okos reformok felé, mint ahogy azt a legtöbb elemző (és politikus) gondolja. A középiskolai és felsőfokú képzés kérdése nagyon előkelő helyet foglal el az új kormányzat tervei között, de nagy a hangsúly azon is, hogy az állam bátorítsa a vállalkozó szellemet, és fokozza a gazdasági dinamizmust olyan intézkedésekkel, mint például az állami garanciák biztosítása a lakásépítések és vállalkozásindítások számára, illetve adókedvezmények a kisvállalkozásoknak.

Franciaországnak ugyanakkor égető szüksége van arra, hogy összehasonlítsa a valósággal jelenlegi kulturális sokféleségének természetét. És senkinek sem szabad elfelejtenie, hogy kampányretorikája és annak ellenére, hogy látszólag népszerűtlen a bevándorlók körében, Sarkozy maga is egy bevándorló fia, akinek kedvére valók a bátor pozitív diszkriminációs politikák. Ezt kezdettől fogva egyértelművé tette az is, hogy egy észak-afrikai származású nőt jelölt az igazságügyi miniszteri tisztségbe.

A legtöbb francia megérti, hogy a nyilvános terekben – a munkaerőpiacon, a munkahelyeken, az oktatási intézményekben – megnyilvánul a diszkrimináció. Franciaország elszegényedett külvárosaiban, a hírhedt banlieue-kben a „testvériség” ideálja sértésként hangzik. Nincs nagyobb feladat Sarkozy számára annál, hogy belülről megnyissa az ajtókat olyan emberek gyermekei felé, akik apjához hasonlóan bevándoroltak Franciaországba.

Így hát ne értelmezzük félre. Nicolas Sarkozyt nem azért választották meg, hogy egy megfoghatatlan globalizációhoz igazítsa Franciaországot. Mandátuma jóval nagyobb igényeket támaszt: ki kell békítenie Franciaország közérdekeit magánszenvedélyeivel.

Jean-Paul Fitoussi, Éloi Laurent

Jean-Paul Fitoussi közgazdászprofesszor, a párizsi OFCE gazdaságkutató intézet elnöke. Éloi Laurent az OFCE kutatója.

Fordította: Fall Sándor, © Project Syndicate, Krónika 2007.