A fametszés „élő múzeuma” - Interjú Szepessy Béla grafikusművésszel

– Szepessy Béla nemcsak grafikusként, hanem táboralapítóként, táborszervezőként, illetve tanárként is közismert. Hogyan egyeztethető össze ez a szerteágazó tevékenység?
– Ha röviden válaszolnék, azt mondanám: ügyesen. Természetesen ennél sokkal összetettebb a dolog és a felsoroltak mellé még azt is hozzátenném, hogy háromgyerekes családapa vagyok. S ha már itt tartunk, ez utóbbival kezdeném, mert a család számomra nagyon fontos, ráadásul ebben is eltérek az átlagtól, hiszen soha nem váltam el, most is ugyanaz a feleségem, akivel annak idején házasságot kötöttem. Közben annyi változott, hogy született egy fiam és két lányom. A család az életem alappillére, és igyekeztem ehhez alakítani a többit, de nem úgy, hogy az egyik a másik rovására menjen, hanem inkább úgy, hogy valamiképp összekovácsolódjék. Például kicsik voltak még a gyerekeim – négy-, hat- és nyolcévesek –, amikor mindhármat elvittem művésztáborba, így az életük természetes velejárójává váltak a különféle művészetek. A képzőművészet – ami a fő profilja az életemnek – elválaszthatatlan a tanítástól, hiszen mindig is együtt járt a mester és a tanítványok léte. A tanításból fakadóan jött a táborok szervezése.

– A Fametszők Művésztelepének alapítója és szervezője is. Hogyan jött létre ez a tábor?
– Több mint húsz éve tanítok a nyíregyházi főiskolán, de előtte általános iskolában is tanítottam, és már akkor szerveztem tehetséggondozó táborokat gyermekeknek. Aztán később, amikor átmentem a főiskolára, alapítója lettem a nyíregyházi Fametszők Művésztelepnek, amelyet a tradicionális – Erdélyben Gy. Szabó Béla által magas fokon művelt – fametszés felélesztésére, illetve a mai modern technikákkal való ötvözésére hoztunk létre. Azóta ebben a táborban a kortárs képzőművészet igen jeles képviselői fordultak meg, olyanok, mint például az erdélyi származású Gyulai Líviusz, vagy Anton Ferneilen, aki a kortárs flamand művészet meghatározó alakja, illetve Vén Zoltán, aki a rézmetszés egyik kiválósága, továbbá Kéri Imre, Pató Károly és még sokan mások.

– Miért a fametszés ennek a tábornak a fő profilja?
– A kiindulópontot az jelentette, hogy fametszetet már nagyon kevesen készítettek akkoriban. Vagyis többek közt a már említett művészek elsősorban linómetszeteket, litográfiát és a grafika különféle műfajait művelték igen magas szinten, de fametszetet nem készítettek. Noha a grafika őse a fametszet, hiszen az első nyomtatott művek mind fa alapúak voltak – elég, ha csak a könyvnyomtatás kezdeteire tekintünk vissza. Amikor egy grafikus újra szembesül a fával – méghozzá a fa nagyon nemes változatával, hiszen csak a legjobb fák alkalmasak erre, mint például a vadkörte, vadcseresznye, puszpáng –, pusztán az anyag tapintása megigézi az embert. Például amikor azoknak a művészeknek – akik a grafika egyéb területein már jelentős alkotásokat készítettek – megmutatok egy előkészített, simára csiszolt fadúcot (nagyon simára csiszolt, metszet készítésére alkalmas fa – szerk. megj.), és hogy abban milyen vonalszerkezet, struktúra jeleníthető meg, ez egyszerűen mindenkit megigéz. Eddig ez mindig bejött...

– Ennyire varázslatos a fának mint alapanyagnak az ereje?
– Ennyire, mert a fának lelke van. Vagyis már azon idő alatt, amíg előkészítik a fát a metszésre, bensőséges kapcsolat jön létre a művész és az anyag között. Hiszen egy egész napi munkát igényel a harántdúc elkészítése, mert előbb le kell vágni szálirányra merőlegesen a fadarabot, amire elképzeltünk valamit, aztán türelmesen csiszolni kell, egészen addig, míg megfelelő minőségű lesz, hogy ne akadjon meg benne a véső. Öröm volt látni például a hetvenes éveiben járó Gyulai Líviuszt, amint csiszolja, simogatja a fát, ebben a fázisban ő nem is arra gondol, hogy mit fog metszeni rá, egyszerűen elkápráztatja az anyag. Tehát ez a fajta anyag iránti tisztelet vezetett el ahhoz a gondolathoz, hogy ide vissza kellene térni, hátha ez másnak is tetszeni fog, és ezért szorgalmaztam a fametszőtábor létrehozását. Ez annyira bejött, hogy aki kipróbálta, az nem tud szabadulni a fától.

– Több grafikai tárlat megnyitóján is elhangzott, hogy a grafikusok a mélynyomás, a nyomdászat „élő múzeumai”. Hogyan kell értelmezni ezt a kijelentést?
– Lényegében a grafikusok használják még ma is a régi, ma már feledés homályába vesző nyomdatechnikákat. Tudni kell, hogy hagyományos értelemben eleve az nevezhető grafikának, ami sokszorosítható, és ha valami sokszorosítható, az egyre több emberhez jut el. Egyébként a grafika születése a könyvnyomtatáshoz kapcsolódik, és a kialakulása a 15. századra nyúlik vissza. Közben az évszázadok során a nyomdatechnika fejlődött, sőt az utóbbi harminc évben egészen forradalmi változásokon ment át, és a már kialakult nyomdai, grafikai technikák hirtelen eltűntek. Mesterségek szűntek meg a számítógép megjelenésével, többek közt a szó hagyományos értelmében vett nyomdászat ma már nem létezik. Nem léteznek már azok a szakemberek, akik évszázadokon át nagyon elismert, köztiszteletnek örvendő emberek voltak, és egyfajta átmenetet képeztek a mesterember és a művész között. Misztótfalusi Kis Miklóstól kezdve hosszasan lehetne sorolni a kiváló erdélyi nyomdászokat, illetve Brassótól, Segesvártól kiindulva a kitűnő nyomdákat is. Sajnos a kiváló nyomdászok és nyomdák által megvalósuló arányrendszer, mívesség és technika éppen a számítógépes grafika, a számítógép vezérelte sokszorosítás miatt mellékvágányra siklott.

– Mire alapozza ez utóbbi kijelentését?
– Az 1990-es évek elején bejöttek a DDP-rendszerek (digitális nyomdai rendszerek, Digital Document Publisher – szerk. megj.), és ma már egy íróasztal mellett meg lehet szerkeszteni egy újságot. A betűket már nem a szedő szedi ki, a mai kor tördelője már nem tudja, mi egy ciceró, mi egy hajszál, mi egy paraszthajszál. Nem ismeri, hogy ezek a nyomdai mértékegységek, hogyan is használhatók, illetve nem tudja, hogy egy újságoldal mitől lesz szép, hanem követi a számítógép által felkínált sablonokat. Emiatt nagyon hasonlóak az újságok, hiszen ugyanazzal a programmal szerkesztik őket Székelyudvarhelytől Moszkváig, és pontosan a mögötte lévő szakértelem és szaktudás tűnt el. Miért van az, hogy egy 1900-as évek elején nyomtatott újságot ma is jó elővenni, jó megnézni, rápillantani? Ezzel szemben a mai kor újságai hemzsegnek a hibáktól, amelyek javarészt a tördelésből fakadnak, mert a tördelők nincsenek tisztában az alapvető szabályokkal, az arányrendszerekkel. Vannak dolgok, amiket meg lehet tanítani: például, hogy milyen legyen egy szedéstükör, de sajnos ma már ezt sem használják. Az arányrendszert azonban nem lehet megtanítani, mert az belülről jön, azt érezni kell. Szóval ez a tudás eltűnt, jött helyette a konzerv. Ám ahol megőrződött ez a tudás, az éppen a grafikusok munkája, akik 30–40 évvel ezelőtti nyomdatechnikákkal dolgoznak, olyanokkal, amelyekkel hajdanán tízezres példányszámú újságokat nyomtattak. Nem azt mondom, hogy sutba kell dobni a számítógépet és a modern technikát, hanem arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy valamiképp ötvözni kéne a régi tudást az új technikával. Egyébként erről szól a doktori disszertációm is, amelynek témája: hogyan ötvözzük a tradicionális, nemes grafikát a számítógépes grafikával, hogy a lelketlen gép megnemesedjék.

– Mit javasolna például a mai kor tördelőinek, hogy szebb kivitelű, arányaiban harmonikusabb újságoldalakat szerkeszthessenek?
– Fel kell lapozni a régi újságokat és könyveket, és érdemes kicsit elemezni őket. De ajánlani tudom a tipográfia egyik vezéregyéniségének, Deák Ferencnek a tipográfiáról, tördelésről szóló könyveit, mert amit ő leír a kép és az írott szó viszonyáról, az mind a mai napig megállja a helyét. Mindenképp a már meglévő tudásanyag szellemében kellene dolgozni, azzal a kikötéssel, hogy ha számítógéppel készítünk valamit, attól még meg lehet tartani azokat a harmóniákat, arányokat, ritmusokat, amelyek örök érvényűek. Persze, kicsit többe kerül, mert könnyebb úgy dolgozni, hogy a gép által adott vázba behajigálom a cikkeket, képeket, minthogy örökké újraalkossam a kép és a szöveg örök harmóniáját.