A diktatúra emberi piramisa

A Könczei család életével szorosan összefügg az erdélyi magyar táncházmozgalom. Honnan indult ez a történet?

A táncházhoz f

ûzõdõ elsõ emlékképem talán a hetvenes évek elejérõl származik. Édesapám magával vitt egy ismerõséhez, aki a vasút mellett lakott, ugyanis ott lehetett fogni a Magyar Televízió mûsorát. A tévé bolhás képernyõjére emlékszem, édesapám az elé tette rozoga kazetofonját, hogy felvegye Sebõk Ferencék széki táncházmuzsikáját. A városi táncház Magyarországon alakult ki széki mintára. 1977-ben onnét származott viszsza Erdélybe: elõször Kolozsváron indult be, majd rövid idõn belül Csíkszeredában, Vásárhelyen és más városokban is. A táncháznak tényleg fontos szerepe volt a családunkban, de édesapámat emellett más, hasonlóan fontos témák foglalkoztatták, például az iskolaügy.

A táncház vonzereje az volt, hogy az erdélyi magyar fiatalok felfedezték a népi táncokat?

Azt hiszem, az volt akkoriban a táncház legfõbb szerepe, hogy sok ember számára találkozási lehetõséget jelentett, ahol hivatalos intézményen kívüli, felszabadult légkörben tudtak szórakozni és ismerkedni. Azért értékelõdött fel a társadalmi szerepe, mert olyan korszakban jött létre és kezdett el mûködni, amikor tulajdonképpen nem létezett gyülekezési szabadság. Persze, hogy a szeku különösen figyelte a magyarságot, a kisebbségieket, de a többségi román társadalomban sem tudtak létrejönni önszervezõdõ közösségek. A szeku ezért nem tudta eltûrni a táncház létét, ezért dolgozott ki stratégiákat arra, hogy az alulról építkezõ jellegét megszüntesse.

Szemet szúrt, hogy sok magyar fiatal szabadon jár táncházba. Érezték, hogy önökön a szeku szeme?

Azt mindvégig éreztük, hogy nyomás nehezedik a táncházra. De számomra sokkoló, hogy mennyire másképp érzékeltem ezt akkor, és mennyire más világ rajzolódik ki a most tanulmányozott szekuritátés dokumentumokból. Édesapám például soha nem beszélt otthon arról, hogy bevitték a szekura, megfenyegették, kihallgatták, talán azért, hogy óvjon bennünket. A suttogások szintjén lehetett tudni, hogy táncházasokat is bevittek, arról is beszéltek az emberek, hogy besúgók vannak közöttünk, de számomra mindez nagyon távolinak tûnt, nem gondoltam, hogy a kisebbségi társadalom annyira át van itatva a besúgórendszerrel. Akkoriban nem éreztem azokat a mélységes dimenziókat, amelyeket most ki lehet olvasni az iratokból.

A szeku ebbéli törekvéseiben segítettek a táncházmozgalomról folyamatosan jelentõ Bíró Ferencek?

A Bíró Ferenc fedõnevû ügynök egészen biztosan csak egyike a számos informátornak. A táncházról sokan jelenthettek, legalábbis erre utalnak azok az iratok, amelyeket láttam, és amelyeket nyilvánosságra hozok a Transindexen közzétett „szekus-blogomon\". Hogy mennyire komolyan vette a szeku a táncházmozgalmat, azt az is tanúsítja, hogy már 1979-ben „referátumot\" írtak a mozgalom „finalizálására\" – ezt a kifejezést használják. De az iratokból az is kiderül, hogy nem egyszerûen a betiltást, hanem az emberi kapcsolatok megmérgezését és a közösségek szétverését célozták meg. Pontosan tudták, kik járnak táncházba, és ezt arra használhatták, hogy tudják, mely körökbõl lehet kiválasztani az embereket, hogy megfélemlítsék, vagy ellenkezõleg, beszervezzék. Az iratokból az is kiderül, hogy miként próbálták a különbözõ állami intézmények – a Kommunista Ifjak Szövetsége, a párt, a kulturális bizottságok – segítségével „megszelídíteni\" és beépíteni a mozgalmat a hivatalosan mûködõ kulturális intézményrendszerbe, például a Megéneklünk Románia Fesztiválba. Végül a kolozsvári táncházat azért szüntették be 1984-ben, mert rájöttek: a hivatalosan elfogadott vonulatba való bevonási kísérlet kudarcba fulladt. Ezzel párhuzamosan elérték azt is, hogy az akkori táncházasok az 1980-as években szinte mind kimentek Magyarországra. El tudom képzelni, hogy néha hozzá is „segítettek\" embereket ahhoz, hogy menjenek innen…

A mai közgondolkodás lehetõvé teszi, hogy mindezekrõl nyíltan lehessen beszélni?

A nyilvánosság soha nem adott, hanem meg kell teremteni. Egyre többen kezdenek megszólalni, egyre többen kötelezik el magukat a téma kutatása mellett, és ez annak a jele, hogy van igény a tisztázásra. A Tranzit Alapítvány és a Láthatatlan Kollégium által kezdeményezett „Az emberi piramis\" elnevezésû projektünkben nyilvános beszélgetésekbe kezdtünk: ennek a titokratikus társadalomnak, a diktatúrának a piramisjellegét, és az azon belül kialakult szerepeket akarjuk értelmezni. Világos, hogy ezen a „piramison\" belül nem egyformán oszlanak meg a bûnrészességek, a felelõsségek, és árnyalt megközelítéssel annak is megvan a lehetõsége, hogy ezeket a történeteket adott esetben személyessé tehessük, és elkerüljük a kollektív felelõsségre vonást. Az iratokból az is kiolvasható, hogy vannak kényszerjelentések, illetve olyanok, amelyek nem tartalmaznak terhelõ információkat a megfigyelt személyre nézve. Sajnos, az édesapámról szóló jelentések nagy része nem ebbe a kategóriába tartozik. Ha egy ügynök a szeku számára hasznos tevékenységet végzett, az õ „munkája\" már a minõsített kategóriába sorolható, mint például a Bíró Ferenc fedõnevû ügynöké is. Az édesapám dossziéjában egyébként vannak olyan informátorok, akik évtizedeken keresztül folyamatosan jelentettek. Ezek közül van olyan, akit ismerek, és akirõl feltételezem, hogy rákényszerítették annak idején. De azt azért nehéz megérteni, hogy húsz-harminc éven keresztül hogyan lehetett ezt az állapotot fenntartani. Ha több dosszié jut nyilvánosságra, akkor ki fog majd derülni: az ügynökök között is nagy különbségek voltak abból a szempontból, hogy ki mennyire ártott embertársainak. Meglehetõsen széles a mezõny, és nagy távolságra esnek egymástól az olyan esetek, amelyekben a kollaboráció erkölcsi problémaként jelenik meg, illetve az olyanok, amelyekben jogi értelemben vett bûntényrõl van szó. Hiszen a diktatúrában volt példa arra, hogy ártatlan embereket kitoloncoltak, bebörtönöztek, vagy eltettek láb alól. Ha egy szekusnak vagy ügynöknek ilyen esethez van köze, az már túl van az erkölcsi bûn határán.

Mit szól hozzá, ha Bíró Ferenc vagy bárki más elõáll, és azt mondja: én voltam, bocsánat?

Nem várom, hogy elnézést kérjenek, mert ilyen elõtörténet után nehéz ezt a gesztust õszintén megtenni. De ha valaki a nyilvánosság elé lépne, és segítene ebben a tisztázási folyamatban, nagyon értékelném.

Azért firtatja a múltat, hogy bebizonyítsa, milyen sokan és mennyit ártottak a Könczei családnak, vagy valami másért?

Természetesen személyes indíttatásból is, de sokkal inkább mikroszkopikus látleletet szeretnék nyújtani kisebbségi társadalmunk egy korszakáról. Az édesapám élete ugyanis annyira összefonódik elsõsorban a kolozsvári magyarságéval, hogy a róla szóló jelentések és szekus iratok alkalmasak egy szélesebb körû korrajz felvázolására. Még egy teljesen személyes dossziéból is szinte egy egész erdélyi társadalomtörténetet fel lehet vázolni. A blogomon valóban szubjektív hangot ütöttem meg, mert egy internetes naplónak ez a sajátossága, de igyekszem elkerülni, hogy csak rólam, édesapámról és a családról szóljon a történet. A megértés folyamata a blogon személyes, de a téma közösségi. A tét egyébként nem az, hogy felfedjük, kik voltak a besúgóink. Különben is néhányan már elhunytak, ezért is volt számomra furcsa a Szilágyi Domokos-ügy… Az õ szakmabeli táborából mások is voltak hasonló helyzetben, és van, aki most is itt van közöttünk, dicsõség övezi. Az volt visszatetszõ, hogy csak Szilágyi Domokost nevezték meg besúgóként, mert ugye, õ halott, nem tud reagálni.

Nehezen hihetõ, hogy a kommunizmus idején Nyugatra látogató embereknek valamikor ne kellett volna számot adniuk arról: hol jártak, mit láttak…

Ilyen beszámoló is van az édesapám dossziéjában. Ezt is publikálni fogom. Az értelmiségi élet velejárója, hogy nehéz elrejtõzni. Konkrét idõpontok, események és publikációk sorakoznak a jelentésekben, és aki valamennyire ismeri ennek a korszaknak a sajtó- és az irodalomtörténetét, sok esetben könynyen azonosíthatja a szereplõket.

Könczei Csilla

Adjunktus a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsészkarának magyar néprajz és antropológia tanszékén. 1963. július 14-én született Kolozsváron. 1986-ban végzett a BBTE magyar–angol szakán, 2004-ben doktorált ugyanott néprajzból és etnológiából. Kutatási területei: táncelmélet, nem verbális kommunikáció, vizuális kommunikáció, reprezentációelmélet, kulturális és nembeli kisebbségek, újabban szekusdossziék. A kolozsvári Tranzit Ház (kortárs mûvészeti központ) alapítója és igazgatója.