A bűvész (nekrológ helyett)

És világos, mint a Nap, a Hold, az egész Csillagmajor (mely égitestek abban a pillanatban egyszerre, egymással versengve, mégis békés egyetértésben feltűntek az égen), hogy a ballonkabát megállt a Jézus szíve előtt. Természetesen úgy, mintha továbbment volna. A hórihorgas kabátlakó körülnézett, arra, ahonnan jött, s amerre távolodni látszott, majd arra, amerre nem folytatta útját, bár az adott irányba haladni tűnt. Aztán benyitott a templomba.
Az ajtóban megjelent a ballonkabát, benne a hórihorgas alak. Úgy lépett be, mintha el se ment volna. Bár úgy tűnt, meg sem érkezett. (Elképzelhető persze, hogy a két jelenség ugyanaz.) Szétnézett az üres helyiségben, bólintott, mint aki meggyőződött saját igazáról, majd egyetlen lépéssel (amely mégis valahogy andalgásnak, kóborlásnak, lődörgésnek, hasonlónak tűnt) az egyik oszlopnál termett (mindvégig a pepita kockás kőpadló fehér kockáin haladva), az utolsó padsor mögött. Követhetetlen mozdulattal kibújt a ballonkabátból, mint aki észrevétlenül elhagyja lakását. Persze az is lehet, hogy a kabát szabadult meg tűnő bérlőjétől. Terjedelmes nadrágzsebéből kalapácsot, szeget vett elő. A szeget beverte az oszlopba. Felakasztotta a kabátot, mint aki itt is otthon van, majd helyet foglalt az utolsó padsor legszélén, málnaszörpöt rendelt (nem kapott, persze), és várt.
Hirtelen kicsapódott az ajtó, és belépett egy kocsmáros külsejű egyén. Azonnal észrevette a málnaszörpére váró hórihorgast, ráripakodott, hogy mit keres itt, ne zavarja, neki dolga van, jelentős személyiségeket vár, azzal az úrasztala mögé masírozott, szúrós pillantásokat lődözve a hórihorgas ingnyaka alá, és boszorkányos gyorsasággal vizezni kezdte a bort, borozni a vizet. De még két hektoliternyi borozott vízig, vizezett borig sem jutott, amikor az ajtó úgy kinyílt, mintha ott se lett volna. Érkezni kezdtek a vendégek. Mit kezdtek, soha abba nem hagyták. Csak úgy ömlött befele a tömérdek képtelenebbnél képesebb alak. Az egyik, aki csak dömmögni tudott (valószínűleg egy ivodából érkezett, expressz ajánlva), minden beömlőt figyelmeztetett, hogy kizárólag a padló fehér kockáira lépjen, ha kedves az élete, mert a feketék szörnyű halálnak halálos csapdái. És a népek jöttek, vég nélkül, ugrálván fehérről fehérre. Volt ott macskakülsejű egyén, közönségesnek látszó nyúl, az absztrakció szinte áttetsző stádiumában leledző jobbladaköltő, enci-klopédista, tenger és tengernagy, tolvaj és tolvajnagy, Veréb, akit Sápadtarcnak is hívtak, sétáló fenyő, reggel, este, egy rácegresi meg egy pácegresi, üvegtigris, egy óriás, osztálynyi manó, hétfejű tündér, cserkesz, egy oroszlános kisfiú, egy egész falu, fázóművész, szökevény öregember, földterhe burbók, punktata... szóval sokan. És egyre jöttek. És mindenki követelt valamit. Padokat csapkodtak, lábakkal dobogtak, füttyögtek, kurjongattak, sóhajtoztak, áriáztak, vezényszavaztak, kinek mi jutott eszébe éppen. A kocsmáros külsejű egyén elsápadt, szeme üvegessé szelídült, kezei azonban továbbra is jártak, mint a motolla, szinte állni látszottak.
Ekkor felállt a hórihorgas, felhörpintette soha meg nem kapott málnaszörpét, és körbejárt. A fehér kockákon persze, amiből nem kevés lökdösődés származott. Körbejárt, és mindenkitől megkérdezte, tuvud-e ivígy. És persze mindenki tudott. És akkor meglátta a bűvészt. Érdekes, úgy tűnt, mintha mindenki akkor látta volna meg. Na persze, mert a bűvész, alacsony, köpcös, szakállas, duruzsoló kályhaszemű egyén kockás ingben, mellényben, kéknadrágban, papucsban, nos, ez az egyén fekete kockán állt. És semmi! Ott állt, és málnaszörpöt ivott. Igazit. A hórihorgas rárontott. És a többi beömlő is, mind. A kocsmáros külsejű is (keze persze közben nem állt meg). Kérdezték tőle zordul, hovogy ővő tuvud-eve. Mert hogy fekete kockán állt. A bűvész mondta, hogy ő bizony nem tud, mert nem az a szakmája. Hávát avakkovor mivi, reccsent rá a díszes gyülekezet. Mondta, hogy ő bűvész. Hisziapiszi, süvített a kétely, mint palackból az oxigén. Varázsoljon elő valamit, kiabálta egy hosszú szakállú, szerfölött koros illető. Igen, dobbant egy nagyot, s egyszerre Jézus sok szíve. Varázsoljon elő Valamit. A bűvész szerényen megjegyezte, hogy ő nem tud elővarázsolni Valamit. Sőt, Semmit sem. Ugyanis ő elvarázsolóbűvész. Elvarázsol, elő nem. Csűri a szót, hallatszott. Csavarja. A hórihorgas leintette őket. Nyájasan arra kérte a bűvészt, hogy akkor talán varázsolna Valamit el, vagy ha tetszik, tova. Kérem, szólt a köpcös. És elvarázsolta a sétáló fenyőfát. Egyenesen a fülébe. A sajátjába persze. Bravó, hogy volt, tovább! A bűvész meghajolt, majd elvarázsolta a punktatát. A gallérja mögé. Tyuhé, lelkesedtek a többiek. És az elvarázslás folyt tovább. Utoljára a hórihorgast varázsolta bele a zsebébe. Látod, én így tudok, jegyezte meg szerényen. A bűvész körülnézett, észrevette a kabátot a szegen, odalépett, leakasztotta, a szeget bevarázsolta a zsebbe, a kabátot felvette (közben alakja mintha nyúlni kezdett volna), körülnézett, hogy minden a helyén van-e, bólintott, mint aki éppen meggyőződött saját igazáról, majd (végig a fekete kockákon) kisétált a Jézus szívéből.
Egy ballonkabát ment a sarok felé. Benne hórihorgas alak. Fenyőfa-alakú. Macskakülsejű. Punktata-forma. Veréb, akit Sápadtarcnak is. És így tovább. Távolodott, de olyan furcsán. Nagyon is közeledni látszott. A neve Lázár Ervin.