A baltimore-i kísértet

Ez az ember talpig feketébe öltözött, termetét súlyos fekete télikabát fedi, fején fekete, karimás kalap; s az egész kísérteties jelenség éjszínû egységét csupán fehér selyemsálja töri meg némiképp, amely a sötétben láthatatlan arcát keretezi. Ajánlatos félrehúzódni ilyenkor, elrejtõzni a síremlékek és kripták között, s megvárni, amíg a jelenés teljesíti idejövetelének célját, majd dolga végeztével odébbáll. Mert a jövevénynek dolga van, szent feladata, amit illik komolyan venni.

Nagy valószínûséggel a következõket fogjuk látni, amennyiben engedi ezt a temetõi közvilágítás. A fekete alak megáll egy síremlék elõtt, amelyen kivehetjük, egy emléktábla alatt, az „Edgar Allan Poe\" feliratot. Megáll, majd finom mozdulatokkal, gondosan elhelyez a síron három szál rózsát. Aztán valahonnan a köpenye alól elõhúz egy üveget, kortyol belõle, majd egyfajta néma köszöntõ után – hal(l)hatatlan tószt! – leteszi a félig üres üveget a síremlékre; kíváncsi olvasóink kedvéért eláruljuk: az üveg konyakot tartalmaz, vélhetõen Martel márkájút. Az is lehetséges, hogy a konyakot érintetlenül, kortyolgatás nélkül hagyja ott a kövön. Ezek után pedig méltóságteljes léptekkel távozik.

1949 óta – azaz száz évvel a sír lakójának halála után – minden esztendõben megjelenik a titokzatos figura Poe születésnapjának éjjelén, és ugyanezen rituálé keretében „koccint\" a borzongató, gótikus homály irodalmának mindenkori, koronázatlan fejedelmével. 1993-ban a látogató egy levelet is hagyott a síron, amelyben az áll, hogy „átadja a fáklyát\", majd egy 1998-as levélbõl kiderül, hogy a korábbi idegen meghalt, a hagyománynak új folytatója van. Idén pedig jelentkezett egy aggastyán – a helyi Westminster presbiteriánus templom történésze –, aki azt állítja magáról, hogy õ a titokzatos figura, s úgymond „reklámcélokból\" követte el születésnapi jelenéseit.

Ez utóbbiakból természetesen egy szót sem érdemes elhinni. Mint ahogy nem érdemes elhinni azt sem, hogy Petõfi Sándor – az 1849-es év másik gigászi halottja – nem esett el a csatamezõn, hanem valami szibériai ólombányában pusztult el nyomorultul. Nincs más szilárd pont, csak a mítosz – érdemes szent borzongással fejet hajtani elõtte. Nem egyébért, csak mivel könnyen belátható: kísértetek márpedig vannak. Edgar „Alien\" Poe földöntúli vendége 1949 óta teszi tiszteletét minden esztendõben a születésnapi zsúron (az „önleleplezõ\" történész szerint ez nem igaz, de a közösségi emlékezet õrzi ezt a tényt, újságcikkek tanúskodnak róla). Az éj közepén megjelenõ sötét herceg az évtizedek folyamán cseppet sem öregedett, termete, testtartása nem idomul az emberi test elkerülhetetlen romlásához. Tanúi ennek azok a kíváncsiskodók, akik évrõl évre, nagy számban megjelennek a baltimore-i Westminster templom sírkertjében, és tisztes távolból figyelik a jelenetet. Miért nem lépett oda hozzá senki, hogy lerántsa róla a leplet? Miért nem nézett eddig senki az arcába, ha csak távolabbról is (mert nem nézett bele senki, tudjuk ezt)? Mi az a kollektív pszichózis, amely rátelepszik ilyenkor a temetõre, s meggátolja a szembenézést? Miért nem fotografálták le soha? Egyetlen megátalkodott, cinikus racionalista sincs soha a társaságban? Szó sincs errõl. A fekete alakot azért nem fényképezték le, mert ellenáll a rögzítés objektivitásának, és azért nem lehet az arcába nézni, mert a fekete keménygallér és fehér selyemsál alatt... nincs arca. Hogy a másik nagy modern misztikust, Bulgakovot idézzük: csak öltöny, test nélkül.

Megkockáztatom: az illetõt Roderick Ushernek hívják. Hívhatnák másként is – mondjuk Arthur Gordon Pymnek vagy William Wilsonnak –, de ez a legvalószínûbb feltételezés. Ha ott lesz valamelyikünk jövõ év januárjának tizenkilencedik éjszakáján abban a temetõben, legjobb, ha félredob minden ósdi elõítéletet, és illõ tisztelettel nézi végig az újbóli, valószerûtlen találkozást. S ha vége az egésznek, és elsuhan mellette a baltimore-i kísértet, mormolja maga elé a következõket, mert az ilyesmi sohasem árt: „...amint tovavittem a kertben,/Megakadtam egy kriptakapún,/Õs íratu kriptakapún./S szólék: »Mi van írva, ó, lelkem,/E legendás kriptakapún?« S felelé: »Ulalume – Ulalume –/Itt nyugszik a holt Ulalume.«\"1

1 Edgar Allan Poe: Ulalume. Babits Mihály fordítása