A tervezés nélküli evolúció – avagy az élő egysejtű meséje

Soha sehol senkinek nem sikerült megfigyelnie, hogy az élettelen anyag élő egysejtűvé állna össze. Laboratóriumi körülmények között, anyagból előállított élő egysejtű sincs! Nincs sikeres kísérlet! Egy ilyen eseménynek milliárd évekkel ezelőtt esetleg megtörtént, véletlenszerű bekövetkezését el kell hinni ahhoz, hogy erre az „alapra” később egy elméletet fel lehessen építeni. Einstein annak idején csak annyit mondott: „Ha bárki kételkedne abban, hogy az univerzum felépítésének hátterében terv és intelligencia áll, szedjen szét egy zsebórát, tegye az alkatrészeit egy zacskóba, és kezdje rázogatni – addig, amíg minden alkatrész a helyére kerül és az óra működni kezd. Hiszen minden szükséges alkatrésze ott van…”

Nos, azzal együtt, hogy a Darwin-féle evolúciós elmélet hitalapra épült, mégsem kellene ennek minden következményét a névadó számlájára írni. Bizony sokan voltak és vannak – ma is élő tudósok és kutatók –, akik a tornyot építgetik, nagy erővel tartják a levegőben, és várják, hogy idővel majdcsak épül alá valamiféle alap… Ha kíméletesek akarunk lenni az elméletben hívőkkel, nevezhetjük „munkahipotézisnek” is. Ha annak neveznénk, nem is volna semmi baj. Csak a bizonyítékok bemutatásáig semmilyen körülmények között nem volna megengedhető, hogy ezt bárki „tudományként” tálalja. És most vizsgáljuk meg több oldalról ezt a „munkahipotézist”. Vegyük számba a feltételezett esemény: 1. matematikai valószínűségét; 2. az információfizikai lehetőségét; 3. energetikailag lehetséges vagy lehetetlen aspektusát; 4. a logikai helyességét vagy helytelenségét.

a.) Ha valószínűségek alapján számolunk, talán elfogadhatónak tűnik, hogy az élet élettelen anyagból szerveződik élő sejtekké. Az is elfogadható, hogy ez a fejlődés ellentmond az entrópia princípiumának, azzal a kitétellel, hogy mindez az univerzumban csak helyi megnyilvánulás, és az egységes egészre egyáltalán nem jellemző. Sőt mi több, az élet ilyenfajta megjelenésének esélyét valószínűség-számítással ki is lehet számítani.

Csakhogy itt is akad egy-két probléma. Még a legegyszerűbb, primitív szaporodási móddal rendelkező egysejtű életformában is fellelhető egy dupla DNS-spirál, ami mintegy 100 000 nukleotidából áll. Minden nukleotidát precíz rend szerint elhelyezkedő 30–50 atom alkot. Hozzá jön még néhány protein, ami a táplálék felvételéhez szükséges, valamint egy kettős sejtfal. Egy ilyen eredmény eléréséhez nagyszámú kémiai reakció szükséges, ami minden alkalommal a rendetlenség csökkenéséhez, a nagyobb rend kialakulásához vezet, és ily módon állandóan csökkenti a rendszer belső entrópiáját. Ha mindezt a véletlen irányítja (hiszen mindaddig, amíg a sejt nem jött létre és nem vált működőképessé, nehéz volna önfejlesztésről beszélni) feltehetjük a kérdést: mekkora a valószínűsége annak, hogy egy ilyen sorozat kémiai reakció a véletlen hatására ilyen pontos sorrendben végbemenjen? Matematikusok és fizikusok szerint rendkívül csekély. Fred Hoyle szerint: „Annak a valószínűsége, hogy élettelen anyagból egy élő sejt alakuljon ki, kisebb, mint annak a valószínűsége, hogy egy orkán végigsöpör egy roncstelepen, és összeállít egy működőképes Boeing 747-es repülőgépet.” (Fred Hoyle, rádióinterjú, 1980)

b.) Honnan kerül a rendszerbe az információ? Valóban! Ahhoz, hogy az „alkatrészek” megfelelő módon és megfelelő sorrendben kapcsolódjanak egymáshoz, hihetetlen mennyiségű információra van szükség. Hogy pontosan mennyire? Nem is tudjuk. Amit tudunk, az az, hogy mai technikai felszereltségünk és tudásunk messze nem elegendő egy élő sejt létrehozásához. Még ha lenne is sikeres laboratóriumi kísérlet, csak azt bizonyítaná, hogy rengeteg információra, felszerelésre, a körülmények előkészítésére és minden részlet megtervezésére szükség volna, és egyáltalán nem a véletlen művéről lenne szó.

c.) Vizsgáljuk meg az energetikai összetevőket. Ahhoz, hogy érdemben állíthassunk valamit egy energetikai folyamatról, pontos mérési eredményekre van szükségünk. Amennyiben feltételezzük, hogy a gondolataink forrása az emberi agy, ennek bizonyítására a gondolataink hullámhosszát, illetve egyéb jellemzőit meg kellene tudnunk mérni. A mérési eredmények azt mutatják, hogy a neuronok között rendkívül alacsony energiaszintű, elektronvolt nagyságrendű töltések milliárdjai cikáznak, és kutatók feltételezik, hogy ezek maguk a gondolatok. Mégis, azt, hogy pontosan ki mikor és mire gondol – jelen technikai és műszerezettségi feltételek mellett még nem sikerült megmérni.

Van viszont egy közzétett – mellesleg azonos körülmények között megismételhető és ellenőrizhető – kísérlet, mégpedig a szovjet ólomkamrás kísérlet, melyet 1939-ben Vaszilijev doktor vezetésével végeztek. A kísérlet lényege az, hogy egy hipnotizőr szavak nélkül, pusztán gondolatban megfogalmazott utasítására a hipnotikus alanyok hipnotikus álomba merültek, majd ugyanilyen mentális utasításra felébredtek. Minekutána az energia- és információáramlás nyilvánvalóvá vált, de megmérni az energiaszintjét, frekvenciáját, hullámhosszát mégsem sikerült, a kutatók a hipnotizőrt és az alanyokat Faraday-kalitkába zárták – jelen esetben ólomkamrákba –, és így is elvégezték a kísérletet. A feltételezés az volt, hogy az agy anyagból áll, az anyag elektromágneses hullámokat képes kibocsátani, mégpedig csakis az ismert elektromágneses spektrumon belül lévőket, így a Faraday-kalitka ezeket leárnyékolja, és a kísérleti alanyokhoz nem fog eljutni a mentális parancs… Csakhogy eljutott… minden alkalommal.
A következő lépésben egy feltételezett hatósugár után kutattak, azaz elkezdték távolítani egymástól a két ólomkamrát. A kísérletsorozatot akkor hagyták abba, amikor az egyik ólomkamra Leningrádban volt, a másik Szevasztopolban – a köztük lévő távolság 1700 km –, és a kísérlet minden esetben működött. Felmerül tehát az energetikai kérdés. Ha igaz, hogy a gondolataink az elektronvolt nagyságrendű elektromos töltések milliárdjaiból állnak, akkor miként lehetséges, hogy az általuk gerjesztett hullámok átjutnak a Faraday-kalitka ólomfalán – kettőn is –, és miként lehetséges, hogy hatásuk 1700 kilométer távolságban is ellenőrizhető? Lehetséges az, hogy ilyen – ismert – alacsony energiaszintű, elektromágneses spektrumban fellelhető hullámok ilyen látványos módon megszegjék az ismert és ellenőrzött fizikai törvényeket?

d.) És most lássuk a logikát – mégpedig a 2009-ben kiosztott orvosi Nobel-díj tükrében. Dr. Dean Ornish A szívbetegség visszafordítása című könyvében – összefoglalva kutatásai tapasztalatait – azt bizonyította, hogy ez a súlyos betegség visszafordítható meditáció, stresszcsökkentő módszerek, csoportterápia, a gyaloglás és zsírban szegény, zöldségekben gazdag diéta kombinációjával. Dr. Falus András akadémikus szerint Dean Ornish professzor és munkacsoportja első alkalommal most mutatta ki – számára rendkívül meggyőzően – ezen hatások és a DNS-állomány közti összefüggést. „A kutatást azért tartom szakmailag nagyon megalapozottnak, mivel annak a munkacsoportnak, amelyben Dean Ornish dolgozik, tagja a Nobel-díjjal jutalmazott Elizabeth Blackburn is. Ez annyit jelent ugyanis, hogy egy, az életmódváltás hatásait vizsgáló kutatás mögött e, a legmagasabb szinten elismert tudományos kutatás áll. Ez pedig azért nagyon fontos, mert számtalan különböző életmódprogramról, diétáról és edzésmódszerről hallhatunk nap mint nap, azonban ez az első olyan eset, amikor az életmódváltás és a tudomány szorosan összekapcsolható” – hangoztatta Falus András.

Nos, az élettelen anyagból a feltételezés vagy „munkahipotézis” szerint létrejön az élő, gondolkodó homo sapiens. A homo sapiens – egy betegség és az orvosi tanács hatására – megváltoztatja gondolkodásmódját, azaz stresszcsökkentő módszereket alkalmaz, csoportterápiára jár, megváltoztatja az étrendjét, rendszeres testmozgást végez, és rendszeresen meditál. Kétség sem fér a tényhez, hogy mindezt azért teszi, mert megváltozott a gondolkodásmódja. A meditáció különösen fontos ebben az összefüggésben, hiszen ez feltételezi a sejtekkel való kommunikációt gondolat által létrehozott képek, üzenetek formájában... És ezzel az élő szervezetnek sikerül megváltoztatnia saját regenerálódásának módját és ütemét, azaz az anyagból „kifejlődött” gondolat képes visszahatni arra az anyagra, amelyből ő maga létrejött. Mint ahogyan Münchausen bárónak is sikerült kihúznia magát a mocsárból a saját hajánál fogva, méghozzá lovastól… Az ember azt gondolná, hogy a 2009-es orvosi Nobel-díj akkora logikai pofont ad a tervezés nélküli evolúció elméletének, amelytől minden bizonnyal leszédül a magas lóról… De nem. Meg sem ingatja. Hogy miért? Mert – és ezt ki kell hangsúlyozni – alapjait tekintve, kiindulási pontját tekintve nem tudományról, nem logikáról, nem ellenőrizhető kísérleti eredmények értelmezéséről van szó, hanem hitről. Ha úgy tetszik egy „Isten nélküli vallásról”!

És most tekintsük át röviden az alternatívát. Az új paradigma, az új „munkahipotézis” – nem is kellene másnak nevezni – az, hogy az ember energialény, akinek a fizikai testén túlmenően feltételezhetően a ma ismert kozmikus sugárzást is meghaladó energiaszintű energiateste van. Itt kell keresnünk gondolatainak forrását, a fizikai testének és agyának az irányítóközpontját, azaz az ember sokkal több, mint anyagból született, evolúció által kifejlődött és halálával végleg megszűnő lény… Ez persze nem jelenti azt, hogy evolúció, a fejlődés mint olyan ne létezne, illetve azt sem, hogy a korábbi felfedezések értéktelenek lennének. Mindössze annyit jelent, hogy a fejlődés mögött univerzális intelligencia áll, amelynek mindannyian részei vagyunk, és amelyből egyre többet ismerünk fel és tudunk használni. A jelenlegi tudományos ismereteinket és eredményeinket pedig ideje volna alaposan kibővíteni.
Csakis ennek a kibővítésnek a tükrében érthetjük meg, hogy gondolataink és érzelmeink által hatást gyakorolhatunk fizikai testünkre, hogy helyreállíthatjuk egészségünket és „megteremthetjük” mindazt, amire vágyunk. Hogy mennyi idő alatt? Egészen biztosan nagy meglepetés lesz… Hogy pontosan hogyan? Nos erre is van „recept”.

Balogh Béla

A szerző kolozsvári származású, Budapesten élő író, mérnök