A szíriai dominó

 Török uralom, francia mandátum

Szíria 185 180 négyzetkilométernyi mai területe, a Közel-Kelet kapuja, az ókorban és a középkorban a kultúrák és birodalmak ütközőpontja volt. Itt nyílt meg az út kelet felé Makedón Nagy Sándor előtt, aki i. e. 334 novemberében az isszoszi csatában győzelmet aratott III. Dárius perzsa király serege felett. Viszonylag nyugalmas időszakot jelentett az Oszmán Birodalomban eltöltött 400 év, 1517-től 1918-ig. Az első világháború elején felvonulási terület volt a Szuezi-csatorna elfoglalására induló török–német haderő számára, majd a palesztinai front hátországa. A háború végén francia, brit és az azok által fellázított arab csapatok szállták meg.

Az osztozkodás a Brit Birodalom és Franciaország mint győztes nagyhatalmak közötti versengés jegyében ment végbe. 1920-ban Szíriában Fejszál emír brit biztatásra (a híres Arábiai Thomas Edward Lawrence brit ezredes hatékony közreműködésével, aki az emírt a párizsi békekonferenciára is elkísérte), a függetlenség reményében, arab királyságot alakított meg, amely nem volt hosszú életű. Még abban az évben, július 21-én a franciák legyőzték a Fejszálhoz hű arab csapatokat, néhány hónappal azután, hogy az emír Damaszkuszban királlyá kiáltotta ki magát. Közben a franciák a San Remó-i konferencián mandátumot kaptak Nagy-Szíriára mint A-típusú mandátumterületre*, s azt követően saját gyarmatukként kezelték az országot, véresen leverték a helyi lázadásokat, önkényesen hasították ki belőle 1926-ban Libanont és adták át 1939-ben Alexandrette (ma Iskenderun) környékét Törökországnak. Szíria 1944-ben kikiáltotta függetlenségét, de teljes önállóságát csak az utolsó francia katona távozása után, 1946. április 17-én (az ország nemzeti ünnepe) nyerte el. Nagy-Britannia Palesztinára, Transzjordániára és Mezopotámiára (Irak) kapott mandátumot a térségben.

Független Szíria

A mandátum ideje alatt (1920–1941) a franciák – tekintettel az arabok vonakodására – szívesen toboroztak katonákat az ország északkeleti csücskében élő, a lakosság 6 százalékát kitevő kurd kisebbség köréből. A kurdok szinte teljesen kisajátították a vezető katonai tisztségeket, s a franciák távozása után két kurd tábornok (Husni al-Zaim és Adib Sisakli) is magához ragadta a hatalmat. Amikor 1954-ben megbuktatták Sisakli tábornok diktatúráját, a kurd tiszteket eltávolították a vezető pozíciókból. Az ugyanabban az évben alakult, a pánarab gondolattal és általában Gamal Abdel Nasszer akkori egyiptomi elnök politikájával rokonszenvező Arab Újjászületés Szocialista Pártja (Baath Párt) 1963-ban átvette a hatalmat. Szíria részt vett az 1948–49-es első, az 1967-es harmadik és az 1973-as negyedik arab–izraeli háborúban. A baathistákat azonban – főleg az 1967-es háborúban elszenvedett vereség és a Golán-fennsík Izrael általi megszállását követően - belső ellentétek osztották meg. 1970-ben az ún. Javító forradalom keretében az addigi védelmi miniszter, az alavita Háfez el-Asszad, a légierő tábornoka vette át a hatalmat, akit egy év múlva köztársasági elnökké választottak. Az 1973-as háborúban a Damaszkusz felé előretörő izraeli hadsereg újabb szíriai területeket foglalt el. Az 1974-es szíriai–izraeli csapatszétválasztási megállapodás nyomán a Golán-fennsíkon Izrael kivonult 663 négyzetkilométer szíriai területről, amelyből 112 négyzetkilométert (El-Kuneitra város és környéke) az 1967-es háború idején, a többit 1973 októberében szállták meg az izraeli csapatok. Asszad Szíriája az 1980–1988 közötti iráni–iraki háborúban Iránt támogatta, 1976–2005 között pedig csapatokat állomásoztatott a polgárháború dúlta Libanonban.

Asszad-korszak, alavita monopólium

Szíria – többek véleménye szerint – akár az etnikai és vallási csoportok szülőhazájának is tekinthető, hiszen a közel-keleti országban legalább 15-16 etnikai-vallási csoport különböztethető meg. A 18-19 milliós lakosság 90 százaléka arab, 6 százaléka kurd, 2 százaléka örmény, 2 százaléka asszír és egyéb nemzetiségű. A felekezeti megoszlás szerint 89 százaléka muszlim, ebből 76 százalék szunnita, maximum 10 százalék alavita, 2 százalék drúz iszmáilita síita. A lakosság mintegy 10 százalékát kitevő keresztény vallásúak öt jelentősebb keresztény felekezet között oszlanak meg.

Éles az ellentét a szunnita többség és az alavita kisebbség között. Háfez el-Asszad hatalomra kerülése óta az alaviták irányítják az országot. Ők töltik be a kulcspozíciókat a hadseregben, az államrendőrségben, a titkosszolgálatokban, az államapparátusban, a gazdasági életben, a nemzeti vagyon nagy részét is ők birtokolják. A szíriai szunnita-alavita szembenállás elsősorban a politikai és gazdasági hatalom birtoklásával és gyakorlásával kapcsolatos, az államhatalomhoz való viszonnyal, azaz az erősen alavita kötődésű kormányzat és az abból lényegében kiszorult szunnita többség érdekellentétei táplálják, de ideológiai-dogmatikai háttere is van.

Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást”, azaz Isten mellé társat – más istenséget vagy embert – állítani a legnagyobb bűnnek számít. Mint ismeretes, az iszlám három fő történelmi ága a szunnita, a síita és a kharidzsita irányzat. Az alavita teológiai rendszerben – más síita irányzatokhoz képest is – kiemelt szerepe van Alinak, aki a vallásalapító Mohamed próféta unokaöccse és veje, a negyedik szunnita kalifa és az első síita imám volt. Tanaikba bevették Ali istenítését. Főleg ezért sok muszlim hittudós szerint az alavita szekta az iszlám határain kívül esik. A zárt, titokzatos, meglehetősen ismeretlen közösséget alkotó alavitákat egyesek „kis keresztényeknek” nevezik, s eredetüket valamelyik eliszlámosodott keresztény szektában keresik. Más iszlám felekezetek csak Háfez el-Asszad hatalomra kerülése óta ismerik el muszlimoknak az iszlám alapvonulatától eltérő nézeteket is valló alavitákat, s a síita irányzatokhoz („tizenkettes síiták”, iszmáiliták, zeiditák) mellé sorolják őket. Nem így a fundamentalista szunniták, akik továbbra is az „eretnek” vagy „hitehagyott” jelzőkkel illetik az alavitákat, és számos merényletet követtek el ellenük. A 80-as évek elején szunnita terroristák egyszerre 50 alavita kadétot mészároltak le. 1982-ben aztán az alavita tisztek vezette hadsereg véres bosszút állt: Hama városában mindössze néhány nap alatt 20 ezer szunnitával végzett. Itt kerültek a képbe a Muszlim Testvérek, akik akkor az alavita monopólium ellen lázították a szunnitákat. (A monopólium kifejezés itt kiváltságos, uralkodó helyzetet jelent.)

Háfez el-Asszad harminc évig vasmarokkal vezette az országot (1970–2000). Hosszú országlása alatt a „dinasztiaalapítás” gondolata is foglalkoztatta. Kiszemelt utóda, legidősebb fia, Baszil el-Asszad 1994-ben, 33 éves korában autóbalesetben életét vesztette egy  ködös januári reggelen a damaszkuszi repülőtér közelében. Így 2000-ben középső fia, a tanulmányait Londonban folytató szemész szakorvos, Bassár el-Asszad vette át apja örökségét. A fiatal Asszad elnökségének első évei enyhülést hoztak, de rövid idő múlva a korlátozott reformokat csak gazdasági téren folytatták. Lényegében tovább tartott az alavita elit és az Asszad-dinasztia bebetonozása. 2004-ben az ország északkeleti részén fekvő, kurdok lakta Kamisli városban kormányellenes tüntetések voltak.

A biztonsági erők könyörtelen fellépése következtében 30 tüntető vesztette életét. Számos kurd emberi jogi aktivistát börtönöztek be. A rezsim ezzel jelezte, hogy csírájában elfojt minden ellene irányuló próbálkozást. A kurdok megmozdulásával az etnikai ellentét is felszínre került. Addig inkább az iraki, iráni és törökországi kurdok hallattak magukról, igaz, azok lélekszáma és politikai súlya – az illető országokban – jóval nagyobb.

Zavargások

Az első erőszakos tömegoszlatásra február 2-án került sor Damaszkuszban, amikor a rendőrség egy 20 főből álló csoportot vert szét, akik rokonszenvtüntetést tartottak az egyiptomi tüntetőkkel. A március elejétől a fővárosban, Damaszkuszban és vidéken, Daraa, Szanamejn, Latakia, Homsz és Banjasz városokban kibontakozott tömegmegmozdulásokon a rendfenntartók tüzet nyitottak a tüntetőkre, majd elszabadultak az indulatok. A kormány a hadsereget vetette be a zavargások megfékezésére. Május 6-án tankokkal nyomult be Banjasz szunniták által lakott negyedeibe. Ezt megelőzően, április 21-én Bassár el-Asszad elnök feloldotta az 1963 óta érvényben lévő szükségállapotot (ami a tüntetők fő követelése volt), de a szíriai nagyvárosokban ennek ellenére nem értek véget a tiltakozások, és sokan már az államfő távozását is követelték. Egyre gyakoribb lett a „Le a rezsimmel!” jelszó. Úgy tűnik, hogy a szunnita többség végképp megelégelte a másodhegedűs szerepét, meg akarja törni az alavita primátust. Reménykednek, hogy a ledőlt tunéziai és egyiptomi dominókockák után a szíriai következhet. (Közben Jemenben és Líbiában is nagyon inganak a „kockák”.) Az alaviták talán még elszántabbak, úgy látják, hogy ők nem hátrálhatnak. Sok a vesztenivalójuk. Innen a nagyfokú türelmetlenség és a heves konfrontáció.

Megjegyzés:
* A párizsi békekonferencián (1919–1920) bevezetett mandátumrendszer egyes, a világháborúban vesztesek által korábban birtokolt területeknek néhány győztesnek (elsősorban Nagy-Britanniának és Franciaországnak, de jelentéktelenebb területek Belgiumnak, Portugáliának, Japánnak vagy Ausztráliának, Új-Zélandnak és az akkori Dél-afrikai Uniónak, utóbbi háromnak mint brit domíniumoknak) való átadását jelentette. A szóban forgó területek lakosságának „fejlettségi foka” szerint megkülönböztettek A, B és C típusú mandátumokat. Az A-mandátumterületek (Szíria, Libanon, Palesztina, Irak és Transzjordánia) korábban az Oszmán Birodalomhoz tartoztak, és a jövőben, bizonyos feltételek között függetlenné válhattak. A B és C típusú mandátumterületek esetében erről nem volt szó. A B típusúakhoz Togo, Kamerun, Tanganyika (ma Zanzibarral egyesülve Tanzánia) és Ruanda-Burundi volt afrikai német gyarmatok tartoztak. Franciaország A-mandátumként kapta meg Szíriát, de ténylegesen B-mandátumként igazgatta. A C típusúak a volt Német Nyugat-Afrikából (ma Namíbia) és volt csendes-óceáni német birtokokból, mint a korábbi Német Új-Guinea, Nyugat-Szamoa, Mariana-, Karolina– és Marshall-szigetek, állottak. Utóbbi háromra Japán kapott mandátumot. Megemlíthető, hogy az 1898. márciusi kínai–német egyezmény értelmében Németország „jogokat és kiváltságokat” (koncessziókat) kapott a Santung-félszigeten, és 99 évre bérbe vette, majd kiépítette és haditengerészeti támaszponttá alakította a félsziget déli partján fekvő Csingtao (ma Qingdao) kikötőt és a hozzá tartozó területet, amit az Antant oldalán hadba lépő Japán hadserege több mint egy hónapos ostrom (1914. szeptember 8–november 7.) után, a német helyőrség ellenállását megtörve elfoglalt. Ez is japán mandátumterület lett volna (lényegében az egész Santung-félsziget), de a Kínában 1919 május–júniusában kibontakozott hatalmas tömegmegmozdulások (Május 4 mozgalom „Kína a kínaiaké” jelszóval) hatására a kínai kormány megtagadta a versailles-i békeszerződés aláírását. A félsziget, a kikötő és az öböl 1922-ben visszakerült Kínához. (Santung-szerződés, 1922. február 6.) Különben a 2008-as pekingi nyári olimpiai játékok vitorlázóversenyeit ebben a védett, mély vizű Csiaocsou-öbölben rendezték meg.

Németh Csaba

A szerző kézdivásárhelyi filozófiatanár, az RMDSZ volt szenátora