A magyarul beszélő sejttömeggé válás ellen

Gyorsan elhadarja, hogy amikor még munkába járt, azért nem láthatta, mert rohannia kellett, a műhelybeli öreg televíziót különben is csak akkor kapcsolták be, amikor focimeccs volt. Utóbbi mondatának csak a foszlányait hallottam, mert a figyelmemet valóban lekötötte a televízióban közvetített, minden alkalommal felemelő képes-hangos élmény. Amikor megint vonalban voltunk, kérdem tőle, hogy mit is mondtál: valóban soha nem láttad még ezt a szertartást? Nem, egyetlenegyszer sem. Egyetlen március tizenötödikén sem? Nem. Egyetlen augusztus huszadikán sem? Nem. Egyetlen október huszonharmadikán sem? Akkor sem. Édes jó emberem, hatvanhárom alkalomból egyszer sem? Már meg ne haragudj, de mi az ördögöt csináltál az ezerkilencszáznyolcvankilenc utáni huszonegy és fél szabad esztendőn át? Erdélyi magyar ember létedre hogyhogy egyetlenegyszer sem volt erre félórád? Ráadásul értelmiségi is vagy… szóval enyhén szólva is furcsa, s a dolog téged minősít. Mérhetetlenül sajnálom a tanítványaidat… De ő, hogy az egyik szónok így, a másik úgy, nézzem csak meg, miként tülekednek a mikrofon körül. Nem mondom, ebben van némi igazad, de azért próbáld észrevenni a lényeget, esetleg meghallani azokat az üzeneteket, amelyeknek el kell hangzaniuk itt és most, hiszen lásd: ezen a napon azért mindenki vevőantennái sokkal érzékenyebbek az átlagosnál, még a román sajtó is jobban figyel. Hallod, amint évről évre pozitív irányban változik a politikai beszéd s a megközelítés? Esetleg kiegészítenélek annyival, hogy ilyen alkalmakkor a politikát valóban lehetne kissé csinosítani az élő történelemórák javára. Nem hatok rá különösebben, mert avval folytatja, hogy az egyik zászló erre, a másik pedig arra, az egyik kokárda magyarosan, a másik olaszosan, az egyik szövetszalagból, a másik gyöngyből, amolyan kalotaszegiesen, a harmadik horgolva. S hogy a Nemzeti dal egyik helyt igen lágy, olyan, hogy hallatán a franc megy neki az osztráknak, a másik helyt túl pátoszos, olyan, hogy a Pilvax egész jelen levő népsége kért volna még egy rend Unicumot, s a Nemzeti Múzeum lépcsője elé sereglett közönség otthagyta volna Petőfit, hadd mondja a magáét. S hogy a Csatadal, ez az átlagosra sikeredett költemény, a Kossuth-nóták, a Gábor Áron rézágyúja… Valami eh hagyja el ajkát, világosan hallom, s lelki szemeimmel látom, amint ugyanolyan fitymálva legyint. Mondom az én jó emberemnek, hogy furcsa csecsen nevelkedhettél, hallod-e. Kioktatsz, hogy március tizenötödikén miért s minek a piros-fehér-zöld szín, a kokárda, minek a Petőfi-versek, egyáltalán minek az egész. Mondom neki, hogy hagyd abba, mert ha nem vigyázol, úgy maradsz. Ami amúgy a te bajod, de legalább ne fertőzz másokat, mert nem jó a te üzeneted, hallod-e. Ugye, észre sem vetted, hogy még a román kollégák is nagyobb tiszteletet tanúsítanak ünnepünk iránt, mint te magad, s ugye azt sem láttad, amint a szentegyházi gyermekfilharmónia láttán-hallatán elismerően bólogattak: ásztádá, ásztádá! Csakugyan nem gondolod, hogy hasznosabb, ha eljut a szívekhez és az eszekhez néhány pozitív üzenet? Csakugyan nem hiszed, hogy jobb, ha az embereknek legalább egy része kis örömet, csipetnyi sikerélményt visz haza, amit otthon majd elmesél az övéinek? Ami hathat a magyarul beszélő sejttömeggé válás ellen. Mondom neki, hogy hallod-e: az a március tizenötödikén feltűzött kokárda, legyen magyarosan tekerve vagy olaszosan, szövetszalagból, gyöngyből, amolyan kalotaszegiesen vagy éppenséggel horgolva, lényegét tekintve jót tesz ott, a szívünk felett, s annál feljebb is, egyben a negyvennyolcasoknak kijáró mérhetetlen tiszteletet jelezve. Amit én – mindenféle agymosó és fitymáló kioktatásod dacára – feltételek nélkül megadok. Minden március tizenötödikén, édes emberem, minden március tizenötödikén, televízió vagy íróasztal előtt, négy fal között, de inkább a templomban, a téren, az emlékhelyeken. Mert így jár ez. Mert a lényeget látom és érzem benne. Egyszerűen, szabadon, természetesen.