A hűvös és a heves

Pedig éjszakánként jó volt kiváló koncertfilmeket látni a német Sat3-on, a francia MCM-en vagy a Mezzo csatornán, ahol többnyire komolyzenei és dzsesszhangversenyeket sugároztak. Itt találkoztam először a Toulouse közelében fekvő kisvárosban, Marciacban hagyományosan nyaranta megrendezett dzsesszfesztivállal és az ott készült felvételekkel. Az elmúlt 20 évben felnövő fiatal dzsesszzenész-generáció legtehetségesebbjei közé tartozó Brad Mehldau 2006-ban adott ezen a rendezvényen egy másfél órás, rendkívüli szólókoncertet, melynek felvétele idén márciusban jelent meg dupla lemezen és DVD-n.

Az 1970-es születésű amerikai zongorista amúgy egyáltalán nem sorolható be a hagyományőrző dzsesszzenészek kategóriájába. Bátran kísérletezik a dzsessz kissé zárt és néha konzervatív világán kívül is: a rock- és legújabban a kortárs zene elemeit is előszeretettel vegyíti kompozícióiba. Zenekaraival és szólóban feldolgozta már a Beatles, Paul Simon, a Radiohead, Jeff Buckley és Nick Drake néhány szerzeményét is, nem is akárhogyan, és természetesen dzsesszörökzöldeket is játszik, nyilván sajátos megközelítéssel. Párhuzamosan ad szóló- és triókoncerteket, a saját zenekarával is jelentet meg lemezeket, és közben a legnagyobb dzsesszzenészek lemezein, koncertjein hallhatjuk közreműködőként. Zenéje több mozifilmben is felcsendül: írt betétdalt a Tágra zárt szemek vagy A milliódolláros hotel című filmekhez, és az ő szerzeményeit hallhatjuk a Színésznő a feleségem című francia filmben is. Mindenekelőtt azonban szabadon rögtönző zenésznek tartja magát, ugyanakkor lenyűgözi őt a zenei strukturáltság, a szabályszerű felépítettség.

Az amerikai művész munkái egytől egyig kompromiszszummentesek: hiába van elkönyvelve a triójáték egyik legnagyobb mai művészének – egyebek közt annak köszönhetően, hogy ő maga egy eddig ötlemezes sorozatot készített The Art of Trio (A trió művészete) címmel –, hiába szeretnék azt gondolni róla, hogy csak a lírai játéka kiemelkedő, Mehldau rendszerint hátat fordít az elvárásoknak. Már 2002-ben megjelent, Largo című lemeze sem volt leányálom: merész, sokféle hangulatot és stílust elegyítő albumról van szó, melyen hagyományos értelemben vett dzsesszmuzsika alig hallható. A fúvóskarnak köszönhetően mintha helyenként kamarazenét hallgatnánk. Saját kompozíciói mellett Beatles-feldolgozást, Antonio Carlos Jobim-átiratot és egy Radiohead-dalt is hallhatunk sajátos értelmezésben. Legutóbbi sorlemezen, a Highway Rider (2010) című dupla album viszont legbátrabb vállalkozása másfél évtizede tartó pályafutása során. Mehldau zenekarából újra hallhatjuk Larry Grenadier nagydobos és Jeff Ballard dobos játékát, mellettük Joshua Redman szopránszaxofonos brillírozik, az ütős hangszereket Matt Chamberlain kezeli, ugyanakkor rendelkezésre állt egy teljes szimfonikus zenekar és egy fúvóskvartett is. Mehldau a dzsessz és a kortárs komolyzene közti kapcsolatok „feltérképezését”, az előre megírt, szimfonikus zenekarnak szánt művek és a szabad improvizáció összeegyeztetését tűzte ki célul, s bár így leírva túlságosan soknak hangzik, mégis befogadható, viszonylag könnyen emészthető dalfüzért hallhatunk a zseniális albumon.

A műfajban ma már sztárnak számító Mehldau mester Marciacban adott szólókoncertjéről is mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy könynyen emészthető, mégis maradandó élményt nyújt másfél órán át. A koncerten a művész csupán öt saját szerzeményét szólaltatja meg, ezeken kívül pedig három dzsesszklasszikust (It’s Alright with Me, Secret Love, My Favourite Things). A legizgalmasabbak szerintem mégis a könnyűzenei átdolgozásai. A néhai Nick Drake dalszerző-énekes egyik legszebb dalát, a Things Behind the Sun című gyöngyszemet emeli át a repertoárjába, a Radioheadtől pedig az Exit Music (For a Film) című remekművet játszsza el. Ezúttal sem hiányozhat egy átirat a Lennon–McCartney szerzőpárostól, itt most a Martha My Dear hangzik el. A legszebb viszont a Jeff Buckley lemezéről ismert Lilac Wine (James Alan Shelton) feldolgozása, melynek minden pillanata elképesztő. A Nirvana Lithium című slágerének átütő erejű feldolgozása is merész választás volt, a dal viszont úgy fel lett bontva, hogy alig lehet ráismerni.

A felvételen megszólaló darabok többségét lehetetlen tehát felcímkézni, begyömöszölni valamilyen homogén kategóriába, mert rendkívül eklektikus albummal van dolgunk, a repertoár egyfajta elegyét adja mindazoknak az irányzatoknak, amelyeket az előadó karrierje során felvállalt. A Live in Marciac intenzív odafigyelést kíván a hallgatótól. Néha eltávolít, néha lebilincsel és szorosan magához ölel.  Egyszerre hűvös és heves, hátborzongatóan melankolikus, olykor játékos, de mindenekelőtt lenyűgözően szép.

Brad Mehldau: Live in Marciac – Nonesuch Records, 2011. Értékelés az 1–10-es skálán: 9