A hídszereptől a venczeli alapelvekig

Csíkszereda neves társadalomkutatója, a post mortem Magyar Örökség díjas Venczel József születésének centenáriumára (Csíkszereda, 1913. november 4. – Kolozsvár, 1972. március 16.) készül a város a Sapientia EMTE és a magyar fõkonzulátus jóvoltából, sõt a diplomáciai képviseletnek köszönhetõen a jövõ heti megemlékezés a magyar tudomány napjának hivatalos rendezvénye lesz. Negyedszázada kutatja a két világháború közötti erdélyi magyar szociológia meghatározó személyiségének munkásságát, húsz éve Ön kezdeményezte a 80. évforduló megünneplését, a közíró portréjának és emléktáblájának leleplezését. Hogyan fedezte fel Vencze Józsefet?

Venczel József személyére és munkásságára az 1980-as évek közepén figyeltem föl, amikor egy kutatótársammal elkezdtük feltárni a Hitel címû kolozsvári nemzetpolitikai szemle történetét. A folyóirat és a mögötte álló szellemi mozgalom a kisebbségi sorba szorult erdélyi magyarság egészének gondjait számba vevõ, igazi felekezetközi, a társadalom minden számottevõ rétegét megcélzó, elhivatott közösség volt, amely a kor színvonalán felelõsségteljesen próbálta számba venni a teendõket. Korszerû, komplex társadalomvizsgálatok kezdeményezõje és szervezõje volt a falukutatásoktól a népegészségügyi, gazdasági, oktatási, kulturális és más területeken. A valóságfeltárást megmaradási stratégia kidolgozása követte, amelynek nyomán az értelmiség népszolgálatának a magasztos feladata is körvonalazódott, részint gyakorlati megvalósulásai is történtek. Nos e folyóirat és mozgalom valóságos vezetõjét tisztelhetjük Venczel Józsefben. Ezt fokozatosan felismerve adta magát a feladat: magyarságkutatóként a venczeli életmû összegyûjtésére, feldolgozására, közzétételére jómagamnak kell vállalkoznom. Tudatosan kezdtem tanulmányozni eredeti írásait, gyûjtöttem a rá vonatkozó információkat, kerestem fel a családtagjait, a még élõ szerkesztõ- és kortársait. Egyre árnyaltabb képem alakult ki arról a nagy formátumú és példás életmûrõl, amellyel nagymértékben azonosulni is tudtam, hisz meggyõzõdésem: a tudomány nem önmagáért való, hanem csak akkor létjogosult, ha az az ember, a közösség javát szolgálja. Természetes, hogy ha valakirõl – megalapozottan – ilyen pozitív kép alakul ki, akkor a személyiség és a munkásság minél szélesebb körben való megismertetésén is elkezd munkálkodni az ember. Kutatásaim döntõen a 80-as években zajlottak, egyfelõl három kötetben sikerült Magyarországon és Romániában megjelentetni a tanulmányai, dolgozatai, cikkei színe-javát. Az elsõ nemzeti kormány idejére esett Venczel születésének nyolcvanadik évfordulója: szívügyemmé vált, hogy méltóképpen megünnepeljük a szülõvárosában és az anyaországban. Csíkszereda akkori polgármestere, Csedõ Csaba és egy alföldi kisváros, Heves – ahol jómagam is korábban egy falukutató csoport résztvevõje lehettem – elöljárója, Hegedûs György barátom a kezdeményezésnek mellé állt, így mindkét helyszínen komoly megemlékezéseket sikerült tetõ alá hoznunk. Tudományos konferencia és elõadások, emléktábla-, illetve emlékmûavatások, kiállítás és kulturális program irányította akkor rá a figyelmet. Hevesen máig Venczel József térnek nevezik azt a közterületet, ahol Vetró András dombormûvével a mementó áll. Csíkban pedig ugyanezt a Kézdivásárhelyen alkotott dombormûvet emléktáblába foglalták. Heves önkormányzatával sikerült kiadnunk és színre vinnünk az egri színház és a gyöngyösi énekkar mûvészeivel a csíksomlyói passió Venczel által újraálmodott változatát, a Misztériumjátékot, amelybõl mûsoros magnókazetta is készült.

Kisebbségkutatóként, a magyar–román társadalomtudományi kapcsolatokat elemzõ szakemberként miként jellemezné Venczel szociológiai tevékenységét?

Venczel József volt a szaktudományos alapokon álló 20. századi erdélyi szociológiai, társadalomstatisztikai kutatás úttörõje. Etikus ember volt, aki az övéi: a székelység, az erdélyi és az egyetemes magyarság megmaradásáért, felemeléséért is megfogalmazta és megkísérelte gyakorlatba ültetni a tennivalókat. Így a társadalompolitikát, a népnevelést is mûvelte. Dimitrie Gusti legjobb magyar tanítványaként nemcsak tanulmányozta a román nemzettudományt, hanem alkalmazva annak általánosítható elemeit, megalkotta az erdélyi magyarságtudományt. Ez utóbbi munkássága párhuzamosságot, sõt nyilván összehangolást is mutat a kor többi Kárpát-medencei hungarológiai törekvésével. A 40-es évek elsõ felének legnagyobb szabású táj- és népkutatását szervezte és vezette Bálványosváralján, amely monografikus igénnyel több éven át folyt – sajnos a teljes feldolgozást és közzétételt a háború derékba törte. Érdemei az erdélyi magyar felsõoktatásban talán a Bolyai Tudományegyetem alapító professzoraként ismertebbek. Neki köszönheti a székelység a maga sorskérdéseinek lényegbe vágó felvetését, a cselekvõ népszolgálatot, az egyetemes erdélyi és összmagyarság pedig az elmélet és gyakorlat nagy ívû összekapcsolását, az emberi tartás máig ható példáját. Ebbõl a példából a mai nemzedék a ma feladatainak, tennivalóinak és cselekvési programjának megfogalmazásához meríthet erõt, állhatatosságot és módszertant.

Faluszemináriumok, a vidék monografikus társadalomrajza és fejlesztése: Venczel életmûve tehát idõtálló és megkerülhetetlen. E bõ két évtized alatt részben a tulajdonviszonyok helyreállítása révén lassan tisztul a rendtartó székely falukép, és a folyamat össztársadalmi vonatkozásban is elindult: szervezeteink, intézményeink vannak, egyetemünk lett, utóbbi anyaországi segítséggel...

Az önálló Bolyai Egyetem megszületése nagy dolog volt a második világháború után. Ismerjük a román egyetemmel való összeolvasztása körülményeit, Szabédi tragikus tiltakozását, a Ceauºescu-rendszer beolvasztó törekvéseit. A rendszerváltozás nagy reményeket és nagy csalódásokat is eredményezett, létrejöttek szervezetek, intézmények, lehetõségek, amelyekkel nem kis mértékben élt is az erdélyi nemzetrész. Jó, hogy a Babeº–Bolyai, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia különbözõ karain egyaránt gyarapodtak az anyanyelvû továbbtanulás esélyei, amelyeket megalapozott, jól kiegészített több anyaországi felsõoktatási intézmény kihelyezett tagozata. Végre van olyan anyaország, amely nemcsak szimbolikusan, hanem tettekben is odaáll a határain túlra szorult nemzetrészek törekvéseihez, beleértve a területi és kulturális autonómia – egyébként a kontinensen bevett – jogos igényét is. Bár a magyarországi társadalom szétzilálásáért, atomizálásáért, nemzeti tudatának gyengítéséért hét évtizede belsõ és külsõ destruktív erõk nagyon sokat tettek, tesznek, mégis létezik egy hol búvópatakként alig látható, hol elemi erõvel feltörõ nemzeti szolidaritás, aminek számtalan jelét tapasztalhatja erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, felvidéki és a többi még távolabbra szakadt közösségünk. Az erdélyi magyar egyházak, iskolák, szakmai és civil szervezetek, színházak, öntevékeny mûvészeti csoportok szerepe kimagasló az anyanyelv, a kulturális identitás megtartása érdekében. A meglévõ jogokkal élni, a be nem tartottak betartatásáért és a meg nem lévõk eléréséért pedig küzdeni kell, önmaguktól még sehol, sohasem teljesültek. Mindehhez hazai közös nevezõ, anyanemzeti és nemzetközi melléállás, szövetségesek keresése és közös fellépés szükségeltetik – ez is az egyik tanulsága a venczeli életmûnek.

Hogyan jellemezné a boldogemlékû Márton Áron és Venczel József kapcsolatát?

A csíkszentdomokosi születésű fõpap máig ható karizmatikus alakja, lobogó fáklyája volt a 20. századnak – nemcsak szűkebb pátriájában, hanem az egész magyar nyelvterületen. Lelkiismeretére hallgatva Venczel József Márton Áron jobb keze volt a katolikus ifjúsági mozgalomban, majd utána folyamatosan. Az egyházfõ oldalán a párizsi békeszerzõdés nemzetiségi igazságossága érdekében is megtette a maga szaktudományos lépéseit. Osztozott a nagy székely püspök sorsában az ellene folytatott koncepciós perben, majd utána is a börtönévei során. Ezek után az sem véletlen, hogy a tudós búcsúszertartását a Házsongárdi temetõben Márton Áron vállalta, igen bensõséges szavakkal emlékezve elhunyt földijére, eszme- és harcostársára.

Székely András Bertalan A híd, amely összeköt címû könyve életének, munkásságának hat évtizedét foglalja össze. Megfogalmazná a szakmai, emberi ars poeticáját?

Szakmai munkásságom értékelésére nem vagyok hivatott, tegye azt meg más a megjelent köteteim, tanulmányaim, cikkeim, szerkesztéseim, megszólalásaim alapján. Megpróbálok afféle hídként mûködni ember és ember, csoportok, népek, határokkal elválasztott nemzetrészek, hitvallások, világnézetek között. Merthogy a mestereim ráébresztettek, késõbb pedig a magam tapasztalatai ebben csak megerõsítettek: nem azt kell keresnünk egymásban, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. A gyökereim katolikusak, reformátusok és unitáriusok, igyekeztem megismerni az alapvetõ hittételeiket, s bár az Úr a kálvini közösség felé irányított, valahol mindhárom vallást a magaménak érzem, sohasem voltam hajlandó kijátszani egyiket a másik ellen. Nemzetiségekkel foglalkozva, kutatóként magamévá tettem egyfelõl a venczeli alapelvet, miszerint a feltárt valóság alapján cselekvési program megfogalmazására és konkrét javító lépésekre is szükség van, igyekeztem a lehetõségekhez mértem mindháromból kivenni a részem. És hát – amit nemigen mondtunk ki sokan – megfogalmaztam, hogy nincs kétféle mérce a határon túli magyarok és a magyarországi nemzetiségek vonatkozásában. Bár nyilvánvalóak a kétféle közösségek szociológiai jellegzetességeinek, kisebbségi sorba kerülésének, településszerkezetének, identitásának a különbözõségei, etikailag nem szabad másféleképpen viszonyulni hozzájuk, segíteni szükséges õket a megmaradásban, jogaik érvényesítésében. Mindezt következetesen, természetesen vállalva a magunk értékeit és önazonosságát, ésszerû kompromiszszumokra igen, megalkuvásra viszont sohasem hajlandóan... Az emberi hitvallásból nem maradhat ki a család, a legszûkebb mieinkért való tenni akarás, ami semmivel sem a közszolgálat mögé, hanem mellé kívánkozik. Négy – feleségem elsõ házassága révén öt – gyermek, együttesen négy unokánk bõségesen szolgáltat kötelezettségeket s természetesen örömöket, gondokat is, de értelmet mindenképpen a létezésünkhöz, egyben jelenti az életünk, küzdelmeink meghosszabbítását. A családnak, a szűkebb-tágabb szakmai, vallási, civil, lakóhelyi közösségeinknek egyaránt meg kell próbálnunk használni. A kör pedig a magunk nemzetének a szolgálatával válik teljessé. Aki azt állítja, hogy mindezeket kikerülve, közvetlenül az emberiséghez csatlakozik, az valószínûleg tévúton jár.

Szekeres Adorján

Székely András Bertalan
1952. július 7-én született Budapesten. A Budapesti Mûszaki Egyetem Építõmérnöki Karán 1977-ben földmérõ mérnöki, az ELTE BTK-n 1981-ben mûvelõdésszociológusi oklevelet szerzett. 1990–1996 között a Határon Túli Magyarok Hivatala osztályvezetõje, 1998–2006 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának nemzeti és etnikai kisebbségek fõosztályán dolgozott, jelenleg a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetiségi kapcsolatok fõosztálya külkapcsolati és nemzetiségi kulturális együttmûködésének osztályát vezeti. A tudomány- és mûvelõdéstörténet, a nemzeti identitás, a magyarság és a szomszéd népek múltbeli és jelen viszonya, a Kárpát-medencei nemzetiségi kérdés, a nyelvi-kulturális asszimiláció és integráció, a kisebbségpolitika kérdésében három évtizede végez társadalomkutatásokat, tart tudományos és ismeretterjesztõ elõadásokat, és tesz közzé publikációkat Magyarországon és külföldön. Számos kitüntetése közül a Magyar Kultúra Lovagja címet 2004-ben a határon túli magyarságért végzett munkájáért kapta meg.