Húsz éve már, több is talán…

Nem azért, mert megünnepeltük, hanem azért, mert ők nem értették, s voltak szolgálatos fiúk, akik ezt könyörtelenül ki is használták. Ma sincs másképp, tessenek elhinni, vagy hogy a képet árnyaljam egy kicsit: ma sincs sokkal másképp, a helyzet legfeljebb annyit változott, hogy érdekképviseletünk azóta nem ellenzékből, hanem kormányból tesz(eget)i a dolgát, a libánfalvi atyafi pedig azóta nem bunkósbottal, hanem fegyverrel jönne ránk.

Ha hívnák, vagyis, ha félrevernék a harangot. Nem én találtam ezt ki, ő mondta a királyi román televízióban, ott láttam-olvastam, amikor az éjszaka s az ágyam kellős közepén álmatlanul gyötrődve kínomban bekapcsoltam a dobozt. Merthogy a mindkét felet meghallgató igen jó és igen elgondolkoztató tényfeltáró film a megszólaló nemzetiségétől, illetőleg az általa éppen akkor beszélt nyelvtől függően a másikra fordítva hol magyar, hol román feliratozással szálazta, hogy körülbelül mi és miért történt akkor Marosvásárhelyen. Eléggé egyértelmű, hogy a görgény-völgyieket könynyen megtévesztette a jól irányzott hazugság.

S ebből kellene tanulnunk. Nekünk például azt, hogy ha meg akarjuk értetni magunkat, március tizenötödikéken nem ártana tolmácsot, fordítót állítani a román ajkú, magyarul nem értő meghívottak, de méginkább a sajtósok mellé, különben mindenki azt és annyit ért belőlünk, amennyit tud, vagy akar, s akkor lesz belőle, ami lenni szokott. Egyszerűben, ne csak magunknak fújjuk a magunkét, hanem őnekik is, mert az csak használ, ha píározzuk magunkat egy kicsit.

S ami a multikultit illeti, abból is tanulhatnánk végre. És taníthatnánk is egyszersmind. Merthogy már meg ne haragudjatok, de ezen a téren egy kicsit Kolozsvár polgármesterére hasonlítunk. Ő is csak beszélt, beszélt és beszélt a multikulturális és multietnikus városról, mert március tizenötödike és ünnep volt, illendően kellett tehát viselkednie.

De bezzeg, amikor tavaly ilyenkor kirakták a turistákat eligazító táblákat, egyetlenegyre egyetlenegy sort sem íratott a magyarok nyelvén, akik a román után a második legnagyobb közösséget teszik ki ebben a Szamos-parti fővárosban. A nyaranta idelátogató külföldi magyar turisták hadáról nem is beszélve. Ezért mondanám halkan, hogy mi viszont mutathatnánk egy kis példát. Mert Kolozsváron nem az lenne az igazi huszárvágás, hogy hány magyar zászló alatt vonulunk – bár valóban ez sem mellékes –, hanem az, hogy fel tudjuk-e mutatni azt a példát, amelyet annyi éve hasztalan kérünk számon. A sokszínűség gyakorlása terén.

A kicsi Erdővidéken ezt tizenkilenc esztendeje megcsináltuk. Merthogy Bukarestből ránk telefonáltak: március tizenötödikén lehetőleg ne vonuljunk ki a terekre, s ha megtesszük, ne nagyon lobogtassuk a piros-fehér-zöld zászlót. Mert ugye, közel volt Vásárhely elmúlt évi fekete márciusa, s ráadásul akkor még a nemzeti jelképek használatát ünnepnapokon megengedő törvény sehol sem volt. De azért is kivonultunk, és azért is volt nálunk zászló.

A miénk, a románoké, a németeké, a lengyeleké, az olaszoké, a franciáké, az osztrákoké. S akkor Bukarestből megint telefonáltak, hogy: erre nem gondoltak, ez szép volt, csakugyan. Mert tényleg szép volt. Mert Európa 1848. évi tavasza mindannyiunkról szól. A szerzői jog Erdővidéké, ehhez kétség nem fér, de szívesen adunk másolatot, és nem kérünk érte semmit. Esetleg annyit, hogy kezdjük el ragozni, s a leckét evvel folytatni: én tanulok, te is, ő is, mi is, ti is. Talán ők is.