Halljátok, jóemberek?!

Mert a lényeg ott van, hogy a magas kormányzók kitalálták: spórolni kell. Halljátok, jóemberek?! Óvó nénit, tanító nénit, tanárt, könyvtárost, köztisztviselőt, mindent és mindenkit kirúgnak, mert azt mondják, krízis van, kérem szépen, maholnap már a gyermekeket is kirúgják az iskolákból, mert azt mondják, hogy nincs pénz. Tetszenek érteni ugye ezt a logikát, hogy aszondja: a gyermekek ingáztatására, kisbuszra, üzemanyagra, gumiabroncsra, olajra, ablakmosó folyadékra, illatosítóra, olaj- és levegőszűrőre, dióra, féltengelyre, sofőrre, utazással elpocsékolt időre, franckarikára, mindenre van pénz, csak tanítóra nincs. Halljátok, jóemberek?!

Iskolára, a társadalom alapját jelentő intézményre – nincs.
Vajon mekkora tudomány kell végig nem gondolni, hogy mit jelent a kisgyermekeket reggel olyan hatkor, fél hétkor költögetni, s indítani, na nem a másik utcában két lépésnyire levő iskolába, hanem buszhoz, hogy esőben, hóban, fagyban, napsütésben zötykölődjenek a szomszéd-, vagy ki tudja hányadik faluba, s délután fáradtan haza, aztán másnap elölről, megint, s megint? Vagy, hogy mit jelent egy kisiskolásnak az ennedik faluban, városban bentlakónak lenni, távol édesapa és édesanya simogatásától, a fészek melegétől?

Vajon mekkora érzéketlenség kell elintézni az egészet azzal, hogy kiosztják a fejadagot s az egyenruhát: mindenkinek egyformán, mindenkinek egyformát? Mint a kommunizmusban. Árnyalatok nincsenek, hely és hely, körülmények és körülmények, esély és esély, sajátosság és sajátosság, adottság és adottság között nem tesznek különbséget, mit számít, ha az egyenruhásdi a minőség rovására is megy helyenként, s különben is egyszerűbb a gyermekeket cibálni, mint tanítót küldeni közéjük. S ki aggódó szülői szavát emelné, annak a szeme közé vágják: teremtsék elő maguk a tanítók fizetését! Szóval így. Nem fizetünk elég adót, illetéket, díjat. A nyolcadik rend bőrünk is kéne, még jó, hogy Isten csak héttel teremtett – bennünket, egyszerű adófizető halandókat legalábbis.
S ezért nincs pénze az államnak iskolára, tanítóra. És ezért nincs pénz székelyföldi pityókára, szatmári eperre, magyardécsei cseresznyére, almára, györgyfalvi gyümölcsre, aranyosmenti és kibédi hagymára, Enyed környéki és szilágysági borra, pálinkára, nincs pénz gabonára, tejre, húsra, vajra. No nem azért, hogy az állam vásárolja fel a portékát. Hanem azért, hogy amíg a gazdálkodás talpra áll, s az ember is úgy érzi, hogy márpedig munkálkodni, gazdálkodni érdemes, addig az állam valamiféle élénkítő, kedvcsináló intézkedéssel nyúlna a saját polgára hóna alá. Hogy aztán a sajnálatra méltó állam helyett immáron nekünk, szülőknek legyen pénzünk óvó nénire, tanítóra, tanárra. De nem. Erre nincs pénz, sem szándék.

De van pénz luxusnyugdíjakra szekus és levitézlett milicista-, no meg a haza védelmébe beleunt, s abba belesavanyodott katonatiszteknek, bukott pártaktivistáknak, repülő-, hajós- és ki tudja még milyen kapitányoknak. Aztán van bőséges fizetésre mindenféle állami vezér-, fő- és aligazgatóknak. Egyike-másika csoda, hogy el bírja költeni évi majd félmillió eurós fizetését. Jól olvasták, jóemberek: évi közel félmillió eurós fizetés egyetlenegy állami igazgatónak. Akinek a béréből mondjuk csak évi háromszázötvenezret vegyünk el – a maradék évi százötvenezerből, azaz havi tizenkétezer-ötszáz euróból csak meglesz valahogy –, s azt elosztjuk mondjuk egy tanító néni évi háromezer eurós fizetésével, rögtönk kiderül, hogy a közpénzekből – tehát a mi adónkból – fizetett igazgató őurasága évente közel százhúsz tancinak zabálja fel a fizetését. Miközben ráadásként csak a Szekuritáté utódjaként 1989 után Romániában létrejött titkosszolgálatok költségvetése évek alatt a nyolcszorosára nőtt. Nem én mondom, a lapok írták, meg lehet keresni. És hányan lehetnek még ilyenek?
Halljátok, ti magasak, ott fent, s jóemberek, itt lent?! Ezért sincs pénz iskolára, tanító nénire, tanárra. Ezért vágjuk földhöz kalapunkat, és ezért kanyarítunk cifrákat, amelyeket szó szerint idézni nem szeretnék. Ezért kérek pénzt, a sajátunkat, a gyermekeinkre, iskoláinkra, tanítóinkra. De elnézést nem. A hangnemért sem.