Filmfarsang Berlinben

A BTC célja, hogy a tehetséges filmesek nemzetközi kapcsolathálózatot alakíthassanak ki filmterveik megvalósításához. „A mozinak tehetségre van szüksége: keressük a megfelelő embereket” – ez volt a Campus idei mottója.

Lenyűgöző gótikus és barokk épület mellett üveg felhőkarcoló; félig lebombázott, graffitikkel tarkított falak, építőállványok és daruk egyszerre jelölik a tudathasadásos várost, amelynél nem lehetne különbet találni Európa egyik legnagyobb „filmfarsangjának” helyszínéül. Hasonló kettősség és eklekticizmus jellemezte a több mint 25 helyszínen zajló Berlinalét is: független művészfilmek, vörös szőnyeges sztárparádé hollywoodi mintára; a világhírű graffitiművész, Banksy filmje, Scorsese és Polanski világpremierjei, pletykák, botrányok és a restaurált Metropolis grandiózus vetítése. Színekben, hangulatban gazdag volt tehát a 60. Berlinale, amely nagyszámú közönséget vonzott a világ számos országából a hideg és szürke időben, február 11–21. között. Maradandó élményeket és lehetőségeket azonban a személyes találkozások nyújtottak, amelyek valamelyest távolabb estek a rivaldafénytől – akár a világ másik feléről érkezett filmesekkel is lehetett ismeretséget kötni.

Együttműködés – ez lehet a BTC kulcsszava, aminek reményében hat napig folyamatos ötlet- és gondolatcsere gomolygott a résztvevők között a közös reggeliken, metróban, utcákon és színházak előtereiben, a változatos programpontok között. A Campus programjai angolul zajlottak, három helyszínen párhuzamosan, így bőven akadt lehetősége mindenkinek, hogy saját vagy éppen egy színész munkáját állítsa reflektorfénybe. A meghívottak – nemzetközileg elismert filmes szakemberek: Alexandre Desplat, Sir Ken Adam, Tom Tykwer, Hanna Schygulla, Stefan Ciupek, Claire Denis, Florin Şerban, Paul Negoescu stb. – tematikus beszélgetések keretében osztották meg tapasztalataikat, de szűkebb körű, gyakorlatias képzést is nyújtottak rendezők, forgatókönyvírók, színészek, operatőrök, vágók, producerek, zeneszerzők, hangmérnökök, díszlettervezők és filmes újságírók számára. A programokról bővebben a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál oldalán (www.filmtett.ro) megjelent beszámolóban lehet olvasni. A Talent Press-képzésre nyolc fiatalt választottak ki publikált és angolra lefordított cikkek alapján, a világ legkülönbözőbb pontjairól (India, Svájc, Isztambul, Fülöp-szigetek, Dél-Afrika, Szerbia, New York és Románia). Előre meghatározott feladatok szerint kellett egy-egy cikket – filmkritika, interjú, riport – írnunk minden nap angolul, szigorú szerkesztőségi körülmények között. Írásainkat megjelentetés előtt megbeszéltük mentorunkkal – egy, a szakmában elismert filmes újságíróval. Így nemcsak visszajelzést kaptunk, de betekintést nyerhettünk a nemzetközi professzionális filmes újságírás gyakorlatába is. Cikkeink végül a www.talentpress.org oldalon jelentek meg.

A Talent Campus résztvevői a beszélgetések, képzések mellett szervezett kirándulásokon vehettek részt, amelyek során meglátogathatták az Európai Filmpiacot, a berlini Theaterkunst kosztümtárát vagy a német Film Orchestra Babelsberget. Villámismerkedés vagy éjszakába nyúló díszvacsora, közös reggelik és búcsúbuli – mindezen alkalmak varázsa a spontaneitásban rejlett: nem tudtad ugyanis, éppen kivel váltasz két szót, amiből aztán órákig tartó beszélgetés alakul ki. Azért volt számomra annyira különleges ez a Campus, mert – a fesztivállal ellentétben – itt előbb ismerhettem meg az embert, és csak utána díszes-híres öltözetét. Mindemellett nemzetek, kultúrák, identitások nemcsak a zsúfolt termekben, de gyakran egy személyben is gyönyörűen fonódtak össze. Egy percig azt lehetett hinni, hogy megismerted az egész világot. Részben ebben az illúzióban gyökerezik a nemzetközi filmes együttműködés, a koprodukciók aktuális felvirágzása. Számos elrettentő hollywoodi példából a filmesek már megtanulták, hogy ha messzi vagy egzotikus vidékről szeretnének filmet készíteni, nem árt, ha el is látogatnak a „megfilmesített” vidékre. Az a rendező pedig, aki igazán hitelesen szeretné leképezni forgatókönyve világát, megkísérel akár együtt is dolgozni a „bennszülöttekkel”. A legtöbb közönség beleunt a hazai – ország- avagy kontinensszintű – filmes felhozatalba, ezért minden távoli helyszínen játszódó film ínyencségszámba megy. Elég egy pillantást vetni az elmúlt néhány év Oscar-díj-jelölt filmek helyszíneire, legyen az valós vagy mesebeli (Avatar, Gettómilliomos, Wall-E, Babel stb.).

A koprodukció lehetősége nemcsak különböző kultúrák közötti párbeszédre ad alkalmat, hanem számos helyen ez az egyedüli megoldás a filmkészítésre. Irakban például az öbölháború ideje alatt több mint 300 filmszínházat bombáztak le. Ehhez hozzárendelve azt a tényt, hogy egy film nemcsak szórakoztatásra alkalmas, egy iraki filmrendezőnek nemcsak anyagi, de már elvi-politikai kérdések miatt is lehetetlen filmet készíteni. Mohamed Al-Daradji Son of Babylon című keserű doku-drámája például iraki, angol, francia, holland és palesztin koprodukció eredménye – ami hamarabb került vetítésre Berlinben, mint a rendező hazájában. Bagdadban nemrég épült néhány mozi, de további infrastruktúrára, illetve engedélyekre még valószínűleg sokat kell várni. Erdélyben lassan divattá válik az, hogy egyszer csak felbukkan egy külföldi rendező (például Peter Strickland, Varga Katalin), akit megihletett a hely varázsa, leforgatja a filmjét Erdélyről a Kárpátokban helyi színészekkel, és a külföldi közönség elérzékenyülve magasztalja az alkotást. Az már mellékes, hogy az erdélyi közönség csak nézi, hogy ez mi is volt, és miért ennyire hamis. Más alkotások esetében viszont, például Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascal című filmjében, a hitelesség kulcsa éppen a romániai helyszín és szereposztás.

Minél sajátosabb témát dolgoz fel egy alkotás a már nemzetközivé egységesített filmnyelv segítségével, a külföldi közönség annál nagyobb szeretettel fogadja azt, és büszkének érzi magát, hogy lám-lám most megismert egy újabb isten háta mögötti népet és kultúrát. Bármennyire visszataszítónak is hangzik ez a – legtöbb filmfesztiválon végighömpölygő – trend, talán egy lépéssel mégis közelebb áll a valósághoz, főleg ha a rendezőnek van valami köze az általa megfilmesített világhoz. Remélhetőleg Erdélyben is lehetőség nyílik egy adott ponton újból filmstúdiót alapítani 90 év elteltével, a kolozsvári némafilmes korszak után, és a fiatal hazai rendezők nem kényszerülnek a fővárosba, Magyarországra vagy külföldre, ha filmet akarnak készíteni.

Visszatérve a Berlinben hozzám intézett kérdésre: „Itt születtem. És a szüleim is. Meg a nagyszüleim is” – válaszoltam. A kérdezők számára azonban nem az információ maga vagy a magyarázatom volt érdekes, hanem az, hogy egyáltalán kihangsúlyozom erdélyi magyar mivoltom. Miért ennyire fontos ez nekem vagy az erdélyi embernek? És ha fontos, akkor miért nem készült erről még film?

Plájás Erzsébet