A miniszter úr ideges

Egészen pontosabban annak ruha- és hajviseletét, mert egy-két részeg hajnalnál tovább azért nem mentünk. Már ami a külcsínt illeti, mert a belbecsre, vagyis a tartalomra vonatkozólag míg a nyugatiak kerek perec kimondták, hogy a politika s az egész rendszer egy rakás szar, addig mi, keletiek hallgattunk. Jó na, közérthetőbben legfeljebb szűk körökben, „szalonképesen” a nagyobbacska nyilvánosság előtt – mondjuk focimeccsen, vagy polgári nevelési órán – esetleg virágnyelven osztottuk-szoroztuk és átkoztuk a mocskos és rohadt kommunizmust. Örökké remélve a változást. Szóval akkoriban ő is farmergatyát hordott, és bizonyosan Lennonnal együtt vallotta, hogy inkább szeretkezni, mint háborúzni jó. És a jó öreg Watersszel, miszerint a nagy ember disznó ember.

Valamikor ő is örömtől elszállva habzsolta a szabadságot, amikor a kommunista diktátor elfutott, és őt is elkapta szétvert létünk újjáépítésének akkori – és mennyire reménykedő és mennyire természetes! – hevülete. Emlékszem, egyszer-másszor összefutottunk, mindig sziát köszöntünk egymásnak, s ez olyan természetes volt. Pedig nem is voltunk egybéliek – csak majdnem – és nem is ugyanabból a faluból valók. Aztán ő úgy gondolta, hogy a politikai pályán megy tovább. Embere válogatja, természetesen, s ezzel nincs is semmi baj.

És egyre feljebb kapaszkodott – ezzel sincs semmi baj –, de a korábbi sziák kezdtek elmaradozni. Nem olyan nagy baj, hát pár év alatt, Isten a megmondhatója, hogy a mai felgyorsult és megbolondult világban az ember hány új ismeretséget köt, hány emberrel találkozik, hánnyal cserél névjegykártyát, esetleg csak telefonszámot, és hányszor fordul elő, hogy homlokára csap: Jaj, elnézést, persze hogy ismerjük egymást, hogy szalad az idő! De ettől még az élet megy tovább, mert ez az ő és a világ rendje.

S akkor egyszer csak miniszter lett belőle. Fontos és nagy ember. Aki már nem hord farmergatyát, a haja nem takarja el a fülét, Waterst talán el is felejtette, aki már nem fut össze csak úgy az emberekkel, mert az életet már csak sötét(ített) és golyóálló luxuskocsijából ismeri, és nem köszön csak úgy sziát, mint régen, és akit nehéz elérni. Mondjuk a pályafutása és imázsa fényezéséhez kiváló lehetőségeket szolgáltató píártörténeteket és – eseményeket, illetve a választási kampányokat leszámítva. Mert ilyenkor nincs gond. Sőt, a legtöbbször onnan jött a meghívás: miniszter, vagy jelölt úr ekkor s ekkor itt és itt várja a sajtó képviselőit egy baráti beszélgetésre. Amelyen elhangzott, hogy mindig nyitottak, nincs semmi takargatnivalójuk, hiszen partnerek vagyunk. Mh. Addig, amíg miniszter nem lett belőle. S akkor elkezdtek jönni az üzenetek onnan, hogy: a miniszter urat hívjátok fel, mert ezt tette, amazt tette, és ne felejtsétek el odaírni, hogy neki és párttársainak köszönhetően sikerült elérni ezt és ezt. A macska rúgja meg, én balga mindig azt hittem, hogy dolgozni küldtük oda őket… De nem baj, ezentúl oda fogom írni: a miniszter úrnak és párttársainak köszönhetően akkora a rakás szar, amekkora…

Hallom, hogy páran, sajtósok éppen ennek kapcsán próbálták felhívni és megkérdezni a miniszter urat: válság van, mi lesz? Visszanyesik a fizetéseket, a nyugdíjakat, a gyermekpénzt, mi lesz ebből, miniszter úr? S hogy bér- és nyugdíjcsökkentés lesz, de lényeges változás nem várható. És a tárca személyzete? És a tárca autóparkja? És, miniszter úr, az ön saját, negyvenezer eurós luxuskocsija? S akkor a miniszter úr ideges lett. És kikapcsolta a telefont, és üzent, hogy vigyázzon a sajtós a szájára és a tollára, ügyeljen, hogy mit ír meg és mit nem. S ilyesmik.

Pedig valamikor ő is farmernadrágot hordott, és egészen biztos vagyok benne, hogy őt is cseszegette az oszi az egyenruhája miatt. És amiatt, hogy a haja már megint kezdte eltakarni a fülét. De úgy látszik, hogy elfelejtette mindezt. Lennont és Waterst is. És azt is, hogy normális helyeken nem a sajtó tartozik elszámolással a miniszter úrnak, hanem fordítva.