„Szabadság miatt zárva...”

Érdekelne, kinek mi jut eszébe a szóról. (Amennyiben másodszori nekifutásra is Petőfi Sándor, kérem lapozni.) A kilenctől ötig dolgozó irodistának nyilván a főnöktől kialkudott két hét, talán Horvátország, istenem, de jó is lenne, viszont drága, igaz, Jutka meg a férje már két évvel ezelőtt voltak, és szerintük ki lehet bírni. Csak Jenő mind akadékoskodik. Az érettségi vizsga előtt álló gimnazistának a Nagy Francia Forradalom. Vagy Immanuel Kant. Aki tornából bakkalaurál, annak a hármasugrás. És ez is a gondolat végtelen szabadságát húzza alá. Másoknak a peca, a konyhakert, a délig alvás. Megint másoknak politikai rendszermodellek összehasonlító elemzése. (Előbbiek bizonyítottan megbízhatóbbak.) Valami baj van tehát a fogalommal – elromlott valami a szóban. Kerüljük, mert pátosszal telítettnek érezzük, elvontnak és általánosan kinyilatkoztatottnak. Hiányának azonban szakavatott értői vagyunk, nemlétét civilizációs betegségek diagnózisaként jegyezzük, különös előszeretettel válunk a legsötétebb prognózisok reklámfelületévé. Nem minden ok híján.

Valamiért űrt hagy az emberben, ha egy kolozsvári lakótelep észak-koreai mérnökök tervei alapján összeragasztott panellakásában a hajnali csend valamelyik félórájában megszólal mellette a rádió, a Duna vízállásjelentését közölve franciául, a Fekete-erdőtől le a Fekete-tengerig. Vagy azt, hogy doce de la noche en La Habana, Cuba. Azok a fránya anyagi korlátok (bezzeg aki lop), az a kelet-európai szekrénybezártság. Félhavi átlagbérért Törökországig visz az autóbusz, egész haviból Kelet távoli csücskéig lehet eljutni, de nem megyünk – ezek szerint nem lehet az anyagi függetlenség a dolog nyitja.

Az értelem szabadságában ugyanilyen nehéz fogódzkodót találni. Ismertem valakit, aki egy könyvtári könyvből másolt ki keleti írásjeleket, négy vagy öt év alatt 17 füzetet töltött be velük. Megtanult japánul úgy, hogy készségét egyszer sem tudta ellenőrizni, mivel a szocialista rendszer nem látta célszerűnek vendégeket fogadni a kelő nap országából. Akiket ma óvodáskoruktól két idegen nyelvre tanítanak, sosem fognak érdeklődésből megtanulni egy egyiptomi hieroglifát. Vagy egy görög szó helyes kiejtését. A hamis státusjelleget öltött felsőfokú oktatási intézmények fogadják be őket, ahol a tanterem diplomavadászathoz körülkerített rezervátum, magasles hozzá a katedra, a szakma szeretete, az elkötelezettség a kihalófélben lévő faj.

A szabadság metaforájának történelmi-szellemtörténeti (és nem gyakorlati) ellentettje a börtön, a szabad mozgás ellehetetlenítése. Börtön lehet a nagyközség annak, aki egy világvárosba vágyik. A zaj, a hőségtől felpuhult aszfalt, a női parfüm, az üdítőautomaták freongáza, a szuperbenzin evaporálódó cseppjei a levegőben. Másvalakinek a féltenyérnyi helyről feltörő hegyi forrás, a felfőzött tej szaga, egy jégcsap íze. Egy éjszakányi vonatútra fővárosok vannak tőlünk, a legtöbb várostól buszjegynyire van egy rét – de nem megyünk. Zárka az unalom, és eredője a magány. Mikor szólítottunk meg utoljára egy ismeretlent? Ha tudni akartuk, merre a Búzakalász utca?

A fennálló ideológiák – akár az uralkodó-elfogadottak, akár a szélsőségesek – nagyban operálnak a fogalommal. Miközben kínosan kerülik. A demokráciák megfontolt családapákként gondoskodnak a szabadság olyan alapfeltételeiről, mint például a biztonság – miközben bármelyik európai utcán a tömegbe ürítheti lőfegyvereit a rendőrség, vagy a sánc szélén tesz ki a mentő, ha nincs egészségügyi biztosításod. Szabad a mozgás – csak szó szerint lehetetlen, ha nem rendelkezel a megfelelő eszközökkel. Szabad a véleménynyilvánítás – ha gondosan kerülöd a társadalmi tabukat. És legfőképpen szabad a fogyasztás – a propaganda kötelez.

Így, a nálunkfelé mostanság dívó, önrendelkezés jogáért folyó politikai csatározások (?) mezsgyéjéről kommentálókhoz csatlakozva: valóban égetően fontosnak látszik az autonómia kérdése. A személyi autonómiáé legelőbb. Vagy stencilezhetjük saját ablakaink számára a papírbolti feliratot.