Visszatérni a kiindulóponthoz a lüktető-villódzó jelenben: Incze Mózes festőművész a digitális korszak festészeti lehetőségeiről

– Erdővidéken, Baróton született 1975-ben, a képzőművészet iránti érzékenysége viszonylag korán megmutatkozott. Milyen hangulatokat őriz ebből a korszakból, festőként vissza szokott nyúlni a gyerekkor élményanyagához?

– A szüleim mesélték, hogy már kisgyerekként arra kértem őket, rajzoljanak nekem mindenfélét. Az a „mágikus” gesztus, hogy az ember nyomot hagy a papíron, és megelevenedik egy világ, már egészen apró koromtól vonzott, és azóta is szinte megállás nélkül firkálok. Mindegy volt, hogy egy újságlap széle vagy bármilyen más felület – ami nem feltétlenül rajzolásra volt rendelve –, én megtöltöttem a képzeletem figuráival. Negyedik osztályos korom körül tűntem fel először egy rajztanárnak egy rajzversenyen, aki aztán szólt a szüleimnek, hogy érdemes valamit kezdeni a gyerkőccel. Ekkor dőlt el az is, hogy felvételizni fogok a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum képzőművészet szakára. A gyerekkorom alaphangulatát különben egy olyan világrendszer adta meg, amely mindkét irányból – anyai és apai ágról is – tönkretette a családomat: nagygazdálkodókból lettek a semmi szélén álló, gyári munkások. Ugyanakkor ami eltűnt anyagi szinten, az nem feltétlenül történt meg a szellemiekben: volt egy „csak azért is” attitűd bennük. A kommunizmus gyakorlatilag megállt a kertkapunál, és azon belül az a világrend működött, amely előtte is éltette a közösséget. Ez a mentalitás – amely nagy adag határozottsággal és kitartással is jár – végigkísért az eddigi utamon. Ha voltak is holtpontok menet közben, a „menni kell”-alapélmény szinte döccenő nélkül segített átugrani a nehéz helyzeteken.

– 1986-tól a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumba járt iskolába, 1994-ben festészet szakon érettségizett. Mit adott az ott töltött nyolc év?

– Ötödik osztályos gyerekként kerültem Marosvásárhelyre. Apró növésű emberke voltam, akinek az iskolatáska szélesebb volt a vállánál: lehet, hogy kezdetben nagy volt a kurázsi, de aztán jött az albérletekhez és a kollégiumi élethez kapcsolódó, romantikus túlélősdi is. Jó évek voltak, mindenképp szerencsés helyzet, hogy abban a klasszikus képzésben, ami akkor lehetőségként adott volt, részt tudtam venni. Akkoriban nem minden nagyvárosban volt művészeti iskola, így tulajdonképpen Erdély-szinten válogatták ki azt a tíz-tizenkét gyereket, akit felvettek. Az ott szerzett tudás elég volt arra, hogy az ember megtanuljon vizuális értelemben beszélni. Ennek a képzettségnek a híján sokkal nehezebb megtalálni a kifejezőeszközöket ahhoz, ami az emberben munkál. Ennek a tanulási lehetőségnek később már nincs pótlási módja: vagy tudunk finoman nyúlni az anyaghoz, vagy nem. A filozófia, az egó és a különböző művészeti küldetések nem tudnak hiánypótlóként működni.

– 2000-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezett diplomát, Budapesten. Nagy lépés lehetett ez a korábban jól ismert, zárt világhoz képest.

– Inkább az értelmezésben kellett megugrani bizonyos szinteket, mert alapkészségként már elég kiművelt fegyvertáram volt. Olyan ez, mint amikor a meglévő tudás egyfajta szorzótényezőként a következő lépcsőfokokhoz adódik.

Persze ugyanúgy beépültek a hatások, amik értek, de ez már nem egy lineáris mester-diák viszony volt: ha látok egy jó El Greco-képet, pillanatnyilag ő a mesterem. Így van ez manapság is, ha valamilyen értelemben megható élmény ér – legyen az pozitív vagy negatív –, katalizátorként működik, és bizonyos szinten beépül a képbe is.

– Ezzel egyúttal megválaszolta, hogy van-e technika, irányzat vagy hatás, ami inspirálja és formálja alkotásai látványvilágát? Gondolom, ez mindig alakul, és bármi lehet az.

– Igen, nagyjából bármi, de mindig szerettem lapozgatni az ismeretterjesztő irodalmat. Érdekes világot élünk ezekkel a kvantumfizikai valóság-megkérdőjelezésekkel, amelyek néha képbe is átfordíthatók.

– Mi jelentett lényeges fordulópontot alkotói pályája során? Mikor kezdett körvonalazódni az egyéni stílus, a felismerhető jegyek, amelyek visszaköszönnek az alkotásain?

– Már egyetemistaként megfogalmaztam, hogy az önkeresés abszurdum: ha én azonos vagyok magammal, nem kell keresnem semmit, csak meg kell próbálnom jól csinálni azt, amivel éppen foglalkozom. Miután emberi lényként csak részlegesen vagyok jó bármiben – hiszen az abszolútum nem humán kategória –, úgyis elrontom a magam módján, és ettől lesz egyedi.

Nagy forradalom nem volt az alakulástörténetemben, de 2003–2004 tájékán volt egy időszak, amikor visszalapoztam régebbi munkáimat, és rájöttem, hogy ezek erősen absztraháltak már. Számomra tartalmazták a narrációt, de kiderült, hogy kívülről ez nem érződik. Így a kép mint kommunikációs eszköz értelmét vesztette. Ekkor volt egy erős hátraarc, és hirtelen olyan látványalapon megfogható dolgok lettek a tisztázás eszközei, mint a tájkép, a csendélet vagy a portré.

– Hogyan zajlik az alkotás folyamata, ahogy a gondolat képpé fejlődik?

– Nem szoktam vázlatokat készíteni, ha változtatok is az alapgondolaton, az nagyjából ugyanazon a vásznon történik, úgyhogy „röntgen alatt” sok kezű, sok fejű figuráim lennének láthatók. Ahhoz, hogy egy kép megszülessen, sokszor elég annyi, hogy egy adott felületen nem sok minden fér el anélkül, hogy zavarni ne kezdenék egymást a részek. A társított gondolatok és képi lehetőségek ezért lemaradnak, amiknek ha új vásznat adok, máris megvan az újabb kép – és ez végtelen láncként folytatható. Másrészt ha az ember nyitott szemmel és lélekkel létezik, olyan jelenségek érik utol a sokszor triviálisnak tűnő hétköznapokból, amelyek kiterjeszthetők arra a szintre, ahol érdemes velük foglalkozni. Így méltóságot kap a legapróbb részlet is. Reménytelen, hogy a végére érjek, de legalább belekóstolok a folyamatba.

– Az elmúlt két évtized során számos díjat, fődíjat és alkotói ösztöndíjat gyűjtött be. Melyek azok, amelyek útjelzők és meghatározó visszaigazolások Önre, mint alkotóra nézve?

– Az ösztöndíjak fontosságát nem kell taglalni, hiszen ha van hátszél, könnyebb vitorlázni. Fejedelmi állapot, ha az ember egy alkotói munkára szóló támogatást megkap: sok gondot levesz a válláról. A díjak nem feltétlenül számomra bírnak értékkel, sokkal inkább azért, mert kategorizálják az értékeket, és ha alkotói meg befogadói oldalról is működik egy összefüggő értékrend, hosszú távon könnyebb lesz kiteljesíteni egy-egy gondolatot. Szép dolog „csak azért is” és bármi ellenében megvalósítani ügyeket, viszont megtöbbszörözi az energiákat, ha többen gondolkodnak egy fele, és lerövidülnek a keresési bolyongások.

– Hová helyezhető a festészet egy erősen digitalizált korszakban?

– Itt vagyunk a 21. században, és sok ember még mindig azzal tölti az idejét, hogy egy fehér felületen kapirgál színekkel és vonalakkal, miközben a pörgő-mozgó képek világa vesz körül, ahol akció és reakció szinte azonnal történik. Jogosan kérdezhetnénk, mi köze ehhez annak, hogy napok, sokszor hetek alatt hozok létre felületeket, amelyek a következő öt vagy akár ötven évben is ugyanolyanok lesznek?

Ezek azonban már a néző saját, belső történetei, amelyek különféleképpen fejeződnek be. Ez a lehetőség a megállásra másfajta felismeréseket szül, mint az elénk tárt, színes mozgóképáradat.