– Nagy sikert arattak az előadással Mikházán. Ön szerint mi ennek a sikernek a titka?
– A darabválasztás és a rendezés is jó. Moliére mindig izgalmas feladat elé állítja a színészt is, a rendezőt is, a jelmeztervezőt is, az egész csapatot, és ebben az esetben szerencsénk volt mindhárom síkon. Mi, színészek is nagy-nagy kedvvel fogtunk hozzá a próbákhoz, a munka során pedig  kialakult az a jó hangulat, amely elengedhetetlen ebben a folyamatban, és amely vitte előre az egészet. Napról napra éreztük, hogy hogyan gyarapodik az előadás, hogyan telik meg ötletekkel, egyre gazdagabb, szellemesebb lett.
– A bemutatót megelőző sajtótájékoztatón elmondták, hogy az elején nehéz volt a Heltai Jenő által fordított szöveg a színészeknek. Hogyan barátkoztak meg vele mégis?
– Valóban hosszú, nehéz szövegről van szó, de ennek ellenére gyönyörű. Beletelt három hétbe, mire megszoktuk a Heltai-féle nyelvezetet, de miután az ízét megkóstoltuk, rájöttünk, hogy milyen szép. Az egybecsengő sorvégek, a dallamosság miatt nagyon szépen lehet mondani a szöveget, remek fordításról van szó.
– A nehézkes szöveg kihívás a színésznek. Előfordult, hogy nem jutott eszébe egy-egy szövegrész? Mit tehet ilyen esetben a színész?
– Előfordult, hogy nem ugrott be valami, de rögtön helyettesítettem egy másik szóval. Volt, ami észrevehető volt, de kétszer-háromszor történt meg csak, úgyhogy nem volt veszélyes. Nem minden esetben csengett össze a sor vége, de ennyi szövegnél elképzelhetetlen, hogy az ember egyszer-kétszer ne tévedjen, súgónk ugyanis nincs egyáltalán, tehát mindenkinek tökéletesen kell tudnia a szerepét.
– Hogyan készült egyébként a szerepre?
– Több mint egy hónap kellett, amíg megtanultam a szöveget, és kellőképpen begyakoroltam. Hosszú évek óta korán kelek, van amikor hajnali négykor, ötkor, és 8-ig tanulok egyfolytában. Délután vagy este hiába fogok neki tanulni, fölösleges, mert csak olvasom a szöveget, de semmi nem marad meg.
– Ebben az előadásban a színészek gyakran dalra is fakadnak.
– Azt lehet mondani, hogy ez tulajdonképpen zenés-táncos vígjáték, hiszen koreográfiája is van. A zene nagyon sokat segített nekünk, úgy érzem. Ha egy darabban zene van, az mindenképpen jót tesz az előadásnak, főleg a vígjátékok esetében nagyon hasznos.
– Kik ültek a nézőtéren? Általában hogyan épül fel a Csűrszínház közönsége?
– Hál’ istennek jöttek mikháziak is, de a Bekecs túlsó feléről is: Márkod, Kendő, Selye, Jobbágytelke, Nyárádremete, Köszvényes is képviseltette magát. Ez jó, mert tulajdonképpen ez a lényege a Csűrszínháznak. Természetesen sokan kijönnek Marosvásárhelyről is egy-egy előadásra, ami nagy öröm nekem, nélkülük baj lenne a nézőszámmal, de szerencsére kiegészíti egymást a városi és a falusi közönség.
– Mennyire számít az, hogy a mikháziak a falubelijüket látják viszont a színpadon, akit a hétköznapi életből is jól ismernek?
– Természetes ez, hiszen mindenkit ismerek, ismernek engem is, mindenkivel le tudok ülni beszélgetni, mert közös téma mindig kerül, vannak barátaim, nagyon jó barátaim, közeli ismerőseim. Az előadásról is beszélgetünk, kiértékelnek, megmondják, hogy „ez jó volt”, vagy hogy „ez jó volt, de minek”. Ebből érti az ember, hogy azt azért mégsem kellett volna.
– Az új bemutatóval kapcsolatban már elmondták a véleményüket?
– Nagyon tetszett mindenkinek, el vannak ragadtatva, hogy végre egy olyan vígjátékot láttak, amit megértettek, amit élveztek. Nagyon jó a visszhangja az előadásnak.